A férjem szülei vacsorára hívtak minket.
Az a fajta meghívás volt, amire nem lehet nemet mondani, csak megfeszülni és eljátszani, hogy örül az ember.
Én már órákkal korábban talpon voltam. Almás pite sült a sütőben — anya receptje, amit sosem tudtam tökéletesen, mégis minden szelete otthon illatát hordozta. Gondosan vasaltam a ruhát, és a tükör előtt gyakoroltam a mosolyt, amit majd akkor vetek be, ha Viktória megjegyzést tesz.
A „szelíd, de nem megalázkodó” mosoly — éveimbe telt megtanulni.
Ákos a kanapén ült, telefont görgetett.
– Miért kell ennyire izgulni? – kérdezte közömbösen.
– Mert az anyád nem vacsorára hívott – feleltem. – Hanem ítélethirdetésre.
Nem szólt, csak elfordult.
Három éve voltunk házasok, és még mindig éreztem, hogy kettőnk között mindig ott ül harmadikként az anyja árnyéka.
A házuknál minden változatlan volt: a márványlépcsők, a szúrós rózsák, az előtérben a túl nagy tükrök.
Viktória nyitott ajtót.
– Ó, Dóri, milyen csinos vagy! – mondta, és egy másodpercig szinte hittem is neki. – Ez a ruha… milyen bájosan egyszerű.
László az étkezőben fogadott.
– A pitét tedd csak oda, nehogy rámenjen az asztalterítőre – mondta, miközben alig pillantott rám.
Leültünk. A teríték tökéletes volt, a levegő feszült. A vacsora úgy indult, mint mindig: kérdések, amik valójában ítéletek.
– Még mindig a pékségben dolgozol? – kérdezte Viktória.
– Igen, most már üzletvezető-helyettes vagyok – feleltem.
– Az szép. Azt hittem, Ákos nem engedi, hogy ilyen… apró helyen maradj.
A szó „apró” úgy pattant, mint egy kavics, ami széttöri a nyugalmat.
– Nekem fontos ez a munka – mondtam.
– Persze. – Mosolya éles volt. – A pénz miatt?
Ákos megköszörülte a torkát.
– Anya, kérlek…
– Csak beszélgetek! – vágta rá Viktória, majd rám nézett. – Tudod, drágám, egy nő akkor teljes, ha otthon van. A férje mellett. Nem a kasszánál.
Nevetés. Halk, fojtott.
Éreztem, ahogy a vér lüktet a fülemben.
Az este vége felé a feszültség már szinte tapintható volt.
Az almás pite érintetlenül állt az asztal közepén.
Én is.
Mindenki várt valamire — talán, hogy összetörjek.
Akkor László megszólalt:
– Tudod, kislány, az én feleségem soha nem dolgozott. Mégis elérte, hogy mindenki tisztelje. Ez a különbség a nő és a dolgozó nő között.
Ákos lehajtotta a fejét.
– Apa, hagyd…
De Viktória ekkor hátradőlt, és hideg mosollyal kimondta a mondatot, ami mindent megállított:
– Én csak azt nem értem, fiam, miért nem találtál hozzád méltó társat.
Valami bennem kettétört.
Nem a szavak fájtak igazán, hanem az, hogy Ákos még ekkor sem nézett rám.
Nem védett meg.
Nem mondott semmit.
Felálltam.
– Elég.
A villa megcsörrent, a gyertyák lángja megremegett.
– Dóri… – kezdte Ákos, de felemeltem a kezem.
– Nem. Most én beszélek.
A hangom nyugodt volt, és talán éppen ezért lett dermesztő.
– Három éve próbálok megfelelni. Három éve sütöm a pitét, mosolygok, lenyelek mindent, hogy elhiggyék: „jó vagyok a fiukhoz.” De most látom, sosem erről volt szó. Önök nem akarnak megismerni. Csak ítélkezni.
Viktória szeme összeszűkült.
– Milyen hang ez? Ez a hálátlanság?
– Ez az őszinteség. – Megálltam. – És mielőtt újra elmondaná, hogy a családjuk mennyire tökéletes… hadd kérdezzek valamit. Tudja, mi volt az első, amit Ákos mesélt magukról, amikor megismertem?
A férjem megmozdult, de nem szólt.
– Azt mondta – folytattam –, hogy gyerekkorában minden vacsora végén sírt. Mert nem volt elég jó. Mert maga mindig megmondta, mit kellett volna jobban csinálnia.
A levegő kihűlt.
Viktória arca sápadt lett, mintha valaki kitépte volna alóla a földet.
– Hazugság – suttogta.
– Nem. – Ránéztem Ákosra. – Mondd el nekik. Csak egyszer az életben mondd ki az igazat.
A férjem ajka remegett.
– Anyám… tényleg így volt.
A csend, ami ezután következett, szinte hallhatóan súlyos volt.
László letette a poharát.
– Ez most mire jó? – kérdezte fojtott hangon.
– Arra – feleltem –, hogy végre valaki kimondja, mi történik ebben a házban. Nem én vagyok az idegen. A szeretet az, amit maguk nem engednek be.
Az anyósom felállt.
– Azonnal hagyd el a házamat.
Elmosolyodtam.
– Szívesen. De előbb szeretnék valamit itt hagyni.
Odamentem az asztalhoz, levettem a pitét a tálról, és letettem eléjük.
– Ezt az almás pitét anyámtól tanultam. Tudja, mit mondott mindig?
„Aki igazán szeret, annak még a megégett szelet is édes.”
A férjem ekkor felállt.
– Elég volt, anya. – A hangja most kemény volt, mint még soha. – Nem hagyom, hogy tovább bántsd.
Viktória megtántorodott, mintha pofont kapott volna.
– Mit mondtál?
– Hogy most mi megyünk.
Elindultunk az ajtó felé. A levegő forró volt a kimondatlan szavaktól.
Mikor kiléptünk a folyosóra, mögöttünk halk koppanás hallatszott.
Megfordultam.
Az almás pite tálja az asztalról a földre csúszott — de nem tört össze. Csak lassan megállt a szőnyegen, szinte hangtalanul.
Anyósom ott állt, mozdulatlanul, a kezét a mellkasára szorítva.
Az arca eltorzult, majd hirtelen elfehéredett.
László felkiáltott:
– Viktória!
A következő pillanatban a nő összeesett.
Kórház. Fehér falak. Gépek halk sípolása.
Viktória életben maradt. Szívroham — mondták. Sok stressz, elfojtott érzelmek.
Három nap múlva, amikor magához tért, kérte, hogy engem hívjanak be.
Meglepett.
Bementem. Az arca sápadt volt, de a hangja csendes, tiszta.
– Tudja, Dóri… – kezdte lassan. – Amikor összeestem, egyetlen dolog járt a fejemben. Hogy talán tényleg én voltam az idegen. Nem maga.
Nem tudtam mit mondani.
Ő folytatta:
– Nem kérek bocsánatot. Azt hiszem, még nem megy. De… ha újra sütne abból az almás pitéből… talán megkóstolnám.
Ekkor először láttam rajta valamit, amit sosem hittem volna:
emberi törékenységet.
Bólintottam.
– Elkészítem. De nem a megégett szeletet hozom. A legszebbet.
Mosolygott.
– Akkor talán… kezdhetjük elölről.
Amikor kiléptem a kórház ajtaján, Ákos kint várt.
Megfogta a kezem.
– Köszönöm – mondta. – Hogy kimondtad helyettem is, amit évek óta nem mertem.
Ránéztem, és halkan feleltem:
– Néha a szeretet nem az, hogy csendben tűrünk. Hanem az, hogy végre megszólalunk.
A naplemente fényében a világ aranyba borult.
Otthon, a sütőben, újra sülni kezdett az almás pite —
de most már nem bizonyításból.
Hanem békéből.