Azt hittem, végre fordulóponthoz értünk. A tizenhat éves fiam önként felajánlotta, hogy a nyári szünetben vigyáz a beteg nagymamájára. Reménykedtem, hogy talán most valóban változik valami. De egy éjjeli hívás mindent romba döntött.
A telefon éjfél után csörrent meg. Álmosan nyúltam érte, azt hittem, téves hívás. De amikor beleszóltam, anyám suttogó hangját hallottam meg – olyan remegve és elfojtottan, ahogyan még sosem.
– „Kérlek… gyere el. Ments meg tőle…”
A hangja félelemmel volt teli. Az a fajta félelem, amit egy anya sosem akar hallani a saját anyjától. Mielőtt válaszolhattam volna, a vonal megszakadt.
Csak ültem ott, a sötét szobában, a telefonomat bámulva, a szívem dörömbölt a mellkasomban. Tudtam, hogy a „tőle” nem lehet más, csak a fiam.
Gergő, a fiam, sosem volt könnyű eset. Amióta az apja elment, ketten maradtunk, és mindig próbáltam erőt adni neki, kapaszkodót nyújtani. De kamaszkorában valami megtört. Egyre dühösebb lett, zárkózottabb és lázadóbb – mintha állandó harcban állna a világgal.
Amikor egy nap azzal állt elő, hogy szeretne a nagymamánál nyaralni, és segítene az ápolásában, megdöbbentem. Egy kis öröm is megcsillant bennem: hátha mégis jó irányba haladunk. Azt mondta:
– „Legalább nem kell fizetni gondozót. Ott leszek neki.”
A hangja határozott volt, a tekintete komoly. Hittem neki.
De most, ahogy hajnalban autóztam a kihalt országúton anyám háza felé, a kétség emésztett belülről. Egyre többször villantak be azok a jelek, amik mellett korábban elmentem.
A furcsán megnyugtató válaszok, amikor hívtam. Az, hogy anyám egyszer sem vette fel a telefont, mindig csak Gergő beszélt helyette.
– „Alszik… fáradt volt, de üzeni, hogy jól van” – mondta mindig.
Miért nem kutattam mélyebbre?
Ahogy befordultam az ismerős kis utcába, egyre jobban összeszorult a gyomrom. Már messziről hallottam a dübörgő zenét. A kert elhanyagolt volt, a fű derékig ért, az ablakok piszkosak, sötétek. Olyan volt, mintha valaki erőszakkal kitépte volna ezt a házat a békességből.
Megálltam, kiszálltam, és a verandára léptem. Üvegek hevertek szanaszét, cigarettacsikkek, valaki nadrágja… Nem akartam elhinni.
Benéztem az ajtón, és a látvány letaglózott: idegen fiatalok hömpölyögtek a nappaliban, zajongva, iszogatva, kiabálva egymás szavába vágva. Egyesek alig múltak tizenhat, mások már felnőttnek tűntek.
Átvágtam a tömegen, dühösen, kétségbeesve:
– „Hol van a fiam? Hol van az anyám?” – kiabáltam, de csak nevetést és vállvonogatást kaptam válaszul.
Egy alvó lány a kanapén rám sandított:
– „Nyugi, csak buli van. Nem tudom, miről beszélsz.”
Feltört belőlem a düh.
– „Hol van az anyám?” – ismételtem, de választ nem kaptam.
A hálószoba felé vettem az irányt. Az ajtó zárva volt, de valaki kulcsot hagyott benne. Belöktem.
És ott, az ágyon, összegörnyedve, könnyes szemmel, remegve, ott ült az anyám.
– „Kicsim…” – suttogta, ahogy meglátott. – „Azt hittem, már sosem jössz…”
Odafutottam, átöleltem, éreztem, mennyire elgyengült. A karjai vékonyak voltak, a tekintete megtört.
– „Először csak pár haverja jött. Aztán egyre többen. Mondtam neki, hogy nem akarom ezt… de rám ordított. Azt mondta, tönkreteszem az életét. Bezárt ide…”
A hangja megtört, mint ő maga.
– „Többé nem fog bántani. Esküszöm, vége van” – mondtam, miközben megszorítottam a kezét.
Kimentem a nappaliba. Ott állt a fiam, nevetett a barátaival, egy doboz sörrel a kezében. Amikor meglátott, lefagyott.
– „Anya… miért vagy itt?” – kérdezte, de a hangja elgyengült.
– „Miért vagyok itt? Komolyan ezt kérdezed?” – a hangom rideg volt, határozott. – „Nézd meg, mit tettél a nagymama házával! Mit tettél vele!?”
A többiek csendben néztek rám.
– „Most. Azonnal. Mindenki kifelé. Vége a bulinak. Két perced van, különben hívom a rendőrséget.”
A fiatalok szétszéledtek, némán, kerülve a tekintetem.
Amikor elcsendesedett a ház, csak mi ketten maradtunk.
– „Megbíztam benned, Gergő. És te ezt tetted vele. A nagymamád csak szeretett volna veled kapcsolatot építeni. Erre bezártad, és csináltál belőle egy élő börtönőrt?”
Ő csak vállat vont. Gúnyos volt a mosolya, de mögötte félelem rejtőzött.
– „Csak szabadságot akartam…”
– „Nem szabadság ez. Ez önzés. És most szembe kell nézned a következményekkel.”
Másnap elvittem őt egy bentlakásos nevelőtáborba. Eladtam az okoseszközeit, hogy kifizessem a károkat. Ott maradt egész nyáron – szabályok között, magyarázkodás nélkül.
Ahogy takarítottam anyám házát, minden egyes mozdulat egy új kezdet volt. Lassan, szobáról szobára, nem csak a koszt, de a fájdalmat is el akartam törölni.
És Gergő… nos, ő változni kezdett.
Nem egyik napról a másikra, de apránként. Este tanult, segített, magától kért bocsánatot, és lassan újra elkezdtem látni benne azt a fiút, akit valaha reméltem, hogy lesz.
Két évvel később, az érettségi után, virágcsokorral a kezében, újra megjelent anyám házánál. Csendesen bekopogott, és amikor anyám ajtót nyitott, Gergő lehajtott fejjel megszólalt:
– „Sajnálom, nagymama. Nem tudom visszacsinálni, amit tettem, de szeretném, ha tudnád… nagyon bánom.”
Anyám elmosolyodott, könnyekkel a szemében. És akkor tudtam, hogy van még remény. Mert az igazi változás nem szavakban, hanem tettekben él.