Katya hirtelen felugrott, egész teste megrázkódott a váratlan mozdulattól. Az öreg kanapé nyikorgott egyet panaszosan, mintha tiltakozna a hirtelen mozgás ellen. A lány aggódva nézett rá – csak nehogy teljesen összedőljön. Aztán körbenézett a falakon. A tél egyre közelebb lopakodott, ő pedig teljes bizonytalanságban volt, hogy merre tovább.
A szülőfaluját a nevelőapja unszolására hagyta el. Szerinte Katya „folt” lett a család jó hírében, mert az édesanyja halála után elvesztette a beszédképességét. Így szólt hozzá:
– Nem nekem kell mindenkinek elmagyarázni, hogy nem vagy süketnéma születésed óta. Ráadásul még három lányt kell férjhez adnom. Nem baj, ha a családnak rossz a híre!
Katya régóta vágyott arra, hogy elmenjen. Otthon már elviselhetetlen volt a légkör. Ám a városban újabb baj várt rá: a papírjai és a pénze eltűntek, és vele együtt az esély is, hogy új életet kezdjen. Elment a hivatalba segítséget kérni, de csak rekedt zihálás tört fel belőle. Részegeknek hitték, és előzetes figyelmeztetés nélkül kidobták.
Az első hónap küzdelem volt a túlélésért. Katya nem tudott segítséget kérni. A szégyen tartotta egyenes derékkal, még akkor is, amikor a lába már remegett. Volt olyan pillanat, amikor egyszerűen egy idegen kerítés mellett rogyott le, homlokát a földhöz szorítva, és eldöntötte: elég volt. Jobb inkább meghalni itt, mint naponta megalázkodni.
Pont ott találta meg Malvina.
Ő volt a környék legendája, az utca valódi királynője. A hajléktalanok feltétel nélkül engedelmeskedtek neki, és akik szembe mertek szállni vele, azokat nem tétovázott kiütni – méretei megengedték. Hosszan nézett Katyára csendben, majd közelebb lépett.
– Hé, mit ülsz itt szét? Ez az én területem!
Katya némán bámult a földre.
– Mi van, nem tudsz beszélni?
A lány felemelte a tekintetét, és bólintott.
– Na ugye. Akkor miért fekszel? Azt hiszed, szépen fogsz meghalni?
Katya ismét bólintott.
– Bolond vagy. Kelj fel, gyere velem.
Engedelmesen feltápászkodott, és követte a nőt. Az régi pincébe vezette, ahol pár ágy és szekrény állt – nem gazdag, de annál otthonosabb volt, mint várta. Malvina igazán vendégül látta. Katya tágra nyílt szemmel nézett körül: „Úristen, hogy élnek a hajléktalanok… itt szinte normális!”
A nő forró teát töltött neki, adott egy füzetet és ceruzát.
– Egyél. És írd le, amit tudsz. Mivel az én területemen vagy, mindent tudnom kell rólad, minden apró részletet.
Katya bólintott. Éjszakára ott maradt. Fáradtan és éhesen hamar elnyomta az álom. Malvina azt mondta, pihenjen, és reggel elvitte egy kis házikóba.
– Itt éld be magad. Kint nem élnél túl. Itt segíthetsz majd – mutasd meg a sírokat, gondozd őket. Fizetnek majd – kevés, de elég lesz. Egyébként a temetőben mindig akad munka. Ha valaki bajt csinál, tudod, hol találsz meg. Gyere, megoldjuk. Na, szia!
Malvina megfordult, és anélkül távozott, hogy visszanézett volna.
Két hónap telt el azóta, hogy Katya beköltözött. A házikó korábban a temetői őr tulajdona volt, míg megszüntették a posztját. Most az ő kis menedéke lett, bár félromos állapotban. A helyiek elmesélték, hogy régen ott emberek éltek, és most Katya lett a következő ebben a sorban.
Vett egy nagy korty vizet a vödörből. A rémálmok már rég nem tértek vissza, de ma éjjel ismét ott voltak.
Öt évvel ezelőtt kezdődött minden a városban. Katya a faluból érkezett beiskolázásra a barátnőjével, Svetával. Az első vizsga után bent maradtak az kollégiumban, hogy másnap időben érkezzenek a következő megmérettetésre.
Aznap este Svetá sétára hívta:
– Gyere, Katya, menjünk! Csak sétálunk egyet, megnézzük a várost. Ne viselkedj már idegenként!
– Félek…
– Mitől? Csak ülünk, nézzük a fényeket.
Ám az este majdnem tragédiába torkollott. A parton egy részeg férfiakból álló csoport vette körül őket. Svetá először megijedt és elszaladt, még vissza sem nézett. Katya egyedül maradt. Körbevették, próbált ellenállni, de összeszorították minden oldalról. A pulóverét lerángatták, ő pedig nem tudott kiáltani – egyetlen hang sem jött ki a torkán, csak a némán kitörő kétségbeesés.
Ekkor jött meg a fiatal férfi, mint egy vihar, lerohanta a támadókat és megvédte Katyt. Ő csak kővé dermedve állt, míg vissza nem adta neki a ruháját.
– Vedd fel – mondta egyszerűen.
Katya felhúzta a pulóvert, bár a gombok rég lejöttek róla. A támadók a földön jajongtak. A férfi óvatosan karon fogta.
– A textilipari suliba jársz?
Katya bólintott.
– Gyere, elkísérlek.
Már majdnem a kollégiumhoz értek, amikor Katya elkezdett remegni. Először enyhén, majd egyre erősebben… Könnyei végigfolytak az arcán, teste rázkódott, mintha lázas lenne. A férfi mélyet sóhajtott.
– Na, kész – gondolta Katya. – Vártam, mikor jön majd az hiszti.
De a könnyek hamar elapadtak. Húsz perc zokogás után valami felszabadult benne, mintha minden felgyülemlett félelem távozott volna.
A férfi kíváncsian nézett rá, majd megkérdezte:
– Hogy hívnak?
Katya kinyitotta a száját… de a szavak helyett csak érthetetlen morajlás tört elő belőle. Rettegve nézett rá, próbált megszólalni, de ismét csak rekedt hangokat adott ki. Egy újabb fal emelkedett közéjük és a világ közé.
– Értem… – mondta gondterhelten. – Na, menj, pihenj egyet. Reggelre jobb lesz. Ha nem, azonnal orvoshoz kell menni. Tudod?
Katya bólintott. A férfi mosolygott, hogy megnyugtassa.
– Minden rendben lesz, ne aggódj.
Aztán megfordult és gyorsan eltűnt a sötétben. Katya visszatért a kollégiumba, ahol Svetá már bent volt a szobában. Amikor meglátta, csak egy rövid, majdnem közömbös pillantást vetett rá.
– Miért nem szaladtál utánam?
Katya némán a szemébe nézett. Svetá elfordította a tekintetét.
– Mit változtatott volna? Ketten úgysem bírtuk volna el őket. Így legalább épségben maradtál.
A lány lassan az ágyához ment, és az arcát a falnak fordította.
Másnap sem jött vissza a hangja. Elbukta a vizsgát, és kikérték a teremből. A kollégiumból is közölték vele, hogy pakoljon össze. Magyarázat nélkül, csak így.
Álmában Katya a kivilágosodó eget nézte. Tudta, hogy ha álmában újra három férfi veszi körbe, az bajt jelent – néha nem vele, de mindig nagyon közel.
Amint felkelt a nap, Katya elővette a vödröt, kapa, kis lapát és szemeteszsákokat. Elment oda, ahol tegnap befejezte a takarítást. Mindent rendbe rakott – sírokat, sétányokat, még azokat is, amelyekhez senki nem szólt. Úgy gondolta, ha az élet őt ide sodorta, akkor itt tisztaság és rend kell legyen.
Az idős nénik, akik gyakran látogatták elhunyt szeretteik sírját, észrevették a változást. Etetést, pénzt hoztak, egyszer még egy egész zsák meleg ruhát is adtak. Ez felbecsülhetetlen volt, mert az éjszakák egyre hidegebbek lettek.
Katya egy friss sírkerítéshez lépett. Ott alig volt mit takarítani – nyilvánvalóan a család nemrég járt itt. Csak száraz virágok hevertek, amiket ő óvatosan összegyűjtött.
– Nem eszitek meg ezt? – kérdezte egy nyolc körüli kisfiú, akinek az arcán élénk remény tükröződött. Érdeklődve bámulta a sírra tett édességeket.
Eleinte Katya meg akarta ijeszteni, ahogy az őrnek illik – szigorú tekintettel és intő mozdulattal. Ám a fiú csak sóhajtott:
– Tudom, hogy nem szabad… csak olyan éhes vagyok.
Katya intett neki, hogy kövesse, és a fiú bólintott, majd csendesen követte, miközben beszélgetett:
– Nem kéregető vagyok! Csak elmenekültem. Apám behozta ezt az új csajt a házba. Mondtam neki: „Ha feleségül veszed, akkor én elmegyek.” Ő meg: „Nem a te dolgod.” Szóval eljöttem. Már öt napja vagyok úton!
Katya megállt, mélyen a fiú szemébe nézett, elővette a kopott füzetét és ceruzáját. Felírta:
„Tudod, hogy az apád aggódik érted?”
A fiú összehúzta a szemöldökét:
– Nem érdekel. Most neki fontosabb ő.
Katya folytatta a jegyzetelést:
„Ő mondta neked ezt?”
– Miért mondaná? Minden világos – felelte makacsul.
Katya csak bólintott. Kinyitotta a kis ház ajtaját. Miska kíváncsian bekukucskált.
– Te süket vagy?
Katya tehetetlenül megvonta a vállát, majd elővette a neki adományozott kenyeret, fasírtot, zöldséget. A fiú mohón vetette magát az ételre, mint egy éhes kölyökkutya.
Katya figyelte, ahogy eszik, majd leírta:
„Hogy hívnak?”
– Miska.
„Az apád számát megjegyezted?”
A fiú óvatosan megállt.
– Meg. Miért?
Katya gyorsan felírta:
„Nem mondom meg neki semmit. Én sem tudok beszélni. De ha akarod, hogy megtaláljon, segítek.”
Miska elmosolyodott:
– Pontosan! Hiszen nem tudsz beszélni. Nagyszerű ötlet!
Katya odanyújtotta neki a telefont, jelezve, hogy diktálja be a számot. Elküldte az üzenetet, majd a kanapéra mutatva írta:
„Szeretnél pihenni? Én addig takarítok.”
– És az apádnak hívni fogsz?
Katya elfordította a tekintetét, és hozzátette:
„Majd később. Most dolgoznom kell.”
– Akkor alszom egyet! – mondta Miska vidáman, és eldőlt a kanapén.
Katya betakarta egy régi takaróval, amit a helyi nénik adományoztak neki, majd kiment a házból.
Pár óra múlva visszatért. Miska még aludt. De hamarosan hirtelen fékezés hangja hallatszott az udvaron, és valaki kopogtatott az ajtón.
Katya kinyitotta. Egy magas, beesett arcú, rendetlen férfi állt az ajtóban, akinek szemében egyszerre volt fájdalom és megkönnyebbülés.
Rám nézett, megdermedt, majd halkan megszólalt:
– Te vagy az?
Katya bólintott, és a kanapéra mutatott, ahol Miska békésen szuszogott.
A férfi leült a székre, mély lélegzetet vett:
– Még mindig nem beszél? – kérdezte Katyt.
Ő megrázta a fejét. Amikor megkérdezte, volt-e orvosnál, tehetetlenül csak megvonta a vállát. A férfi körülnézett, majd bólogatott, mintha azt gondolná, hogy most nem az orvos a legfontosabb.
– Ne hidd, hogy nem szeretem – suttogta. – Csak az anya elvesztése után nagyon sérülékeny lett. Mindenért magára veszi a felelősséget. Volt egy lány is a farmról, aki sok időt töltött vele, de ő valószínűleg félreértette mindezt.
Katya bólintott, szíve megmelegedett a szavaktól.
– Apa, tényleg nem akart megházasodni? – szólalt meg Miska, aki felébredt a beszélgetéstől.
– Egy cseppet sem, fiam. Mindent megbeszéltünk volna együtt.
A kisfiú odarohant az apjához, szorosan megölelte.
– Menjünk haza!
– Menjünk – mosolygott a férfi, de nem sietett el. Ránézett Katjára:
– Hogy hívnak?
Katya elővette a füzetet, és leírta:
Katya.
– Kirill vagyok. Itt a névjegykártyám. Gyere holnap az irodámba, én viszlek el az orvoshoz. És ne is gondolj rá, hogy nemet mondasz!
Katya mosolygott, és bólintott. Az apa és a fiú is végtelenül kedvesnek bizonyult. Miska elbúcsúzáskor erősen megölelte őt.
– Gyere vissza! Ha apa azt mondta, segít, akkor biztosan segít!
Ő is bólintott, nem is akart nemet mondani. Hosszú idő után először született remény a szívében – törékeny, de valóságos.
Az orvos alaposan megvizsgálta Katyát: áttanulmányozta a jegyzeteket, világított a szemébe, megvizsgálta a torkát és a reflexeit. Aztán Kirillhez fordult:
– Nálatok marad?
– Remélem, igen – felelte Kirill.
– Rendben. Megpróbáljuk. Valószínűleg a súlyos stressz következménye. A hangszálak mintha megkövültek volna. Pszichoszomatikus eredetű. Hipnózissal, terápiával és beszédfejlesztéssel foglalkozunk.
Kirill bólintott:
– Természetesen. Most elviszem, bevásárolunk, aztán visszajövünk.
– Nagyszerű.
Amikor elindultak, az orvos finoman megpöckölte Kirill könyökét:
– Csinos lány… Talán jobb lenne, ha mégis hallgatna egy kicsit?
– Te aztán tudod, mit mondasz, Mihály… – mosolygott Kirill, bár az ajka sarkában ott bujkált egy mosoly.
– Tökéletes menyasszony válna belőle…
Két hét múlva Katya kimondta az első szavát. Teljesen véletlenül. Megsérült a lábujja, és nem bírta visszatartani magát, így felkiáltott:
–
Aú!
A nővér nevetett:
– Általában az első szó „anya” vagy „apa” szokott lenni. Nálad rögtön az „aú”!
Kirill és Miska fél órán belül megérkezett. Katya még zavarban volt, a szavak nehezen jöttek, de beszélt. Beszélt! Évek után végre visszatért a hangja.
– Most már nálunk fogsz élni – döntötte el Kirill. – Miska majd addig beszéltet, amíg el nem beszélgetünk mindent. Ő igazán beszédfoszlány mestere. Aztán megnézzük, hova fogsz járni iskolába. Tanulnod kell, az biztos.
Amikor Katya végül beiratkozott – bár nem pont oda, ahova fiatalon álmodta –, Miska komolyan beszélgetett az apjával:
– Apa, tudod, ha te elvennéd Katyát, én biztos nem bánnám.
Kirill enyhén mosolygott, felhúzta a szemöldökét:
– Miért gondolod ezt?
– Mert normális. Nem hisztizik, nem játsza a hercegnőt. Ha valami nem megy, nem tettet, hanem őszintén szól. Ennyi az oka.
Kirill nevetett:
– Rendben, Miska, megjegyeztem a tanácsod.
De a fiú már futott is boldogan. Egy hónappal később egy zajos, vidám esküvői buli közepén forgolódott a torta körül, ahol az apja és Katya kéz a kézben álltak a vendégek előtt, mint fiatal házasok.