Amikor azon az estén a szüleim maguk elé ültettek, még elképzelni sem tudtam, hogy a következő pillanatok mindent megváltoztatnak az életemben.
Huszonöt éves voltam, egy kis lakásban éltem Chicagóban, és két részmunkaidős állás között próbáltam egyensúlyozni, miközben igyekeztem kitalálni, merre tovább.
A szüleim, Mark és Linda, mindig mellettem álltak. Bár voltak nézeteltéréseink, sosem volt kérdés számomra, hogy szeretnek.
Mégis, semmi sem készíthetett fel arra, amit anyám azon az estén mondott.
– Drágám – kezdte remegő hangon –, el kell mondanunk valamit. Örökbe fogadtunk.
Mintha a világ kifordult volna önmagából. A szívem hevesen vert, a fejem zúgni kezdett.
– Mi? – a hangom alig volt több egy suttogásnál.
– Mindig el akartuk mondani – folytatta apám csendesen –, de úgy gondoltuk, jobb megvárni, míg elég érett leszel hozzá.
Csak ültem ott, mozdulatlanul, képtelenül felfogni a hallottakat.
Egész életem egy hazugság volt? Az emberek, akiket anyámnak és apámnak neveztem, valójában nem is a szüleim? Ki vagyok én egyáltalán?
– Miért most mondjátok el? – kérdeztem végül, torkom kiszáradt.
Anyám szeme könnybe lábadt.
– Mert… a szülőanyád keres téged.
Lélegezni is elfelejtettem.
Anyám egy apró borítékot nyújtott át remegő kézzel.
Tétovázva bontottam fel. Egy finoman hajtogatott levél lapult benne, aprólékos, gyönyörű kézírással.
Már az első soroknál összeszorult a gyomrom.
Drága Emma,
Olyan régóta vártam ezt a pillanatot.
Egyetlen nap sem telt el anélkül, hogy ne gondoltam volna rád.
Soha nem akartalak elhagyni, de nem volt választásom.
Ha te is szeretnéd, nagyon örülnék, ha találkoznánk.
Annyi mindent el kell mondanom neked.
Szeretettel, Margaret.
A név idegennek tűnt, mégis volt benne valami különös, mintha egy elfeledett emlék halvány visszhangja lenne.
Felnéztem a szüleimre – vagyis a nevelőszüleimre –, akik csendben várták a reakciómat.
– Nem értem – suttogtam. – Miért csak most mondjátok el?
Apám lehajtotta a fejét.
– Bonyolult volt. Féltünk, hogy elveszítünk.
Egyszerre tört rám a harag, a szomorúság és a zavarodottság.
Felálltam.
– Időre van szükségem.
A következő napokban kerültem a szüleimet.
A levelet újra és újra elolvastam.
A fejemben kérdések kavarogtak. Ki ez a nő? Miért mondott le rólam? Mit jelent az, hogy „nem volt választásom”?
Végül a kíváncsiság győzött.
Megkerestem a levél alján szereplő telefonszámot, és remegő ujjaimmal tárcsáztam.
– Halló? – A vonal túlsó végén egy női hang szólalt meg, lágyan, de tétován.
Nagyot nyeltem.
– Margaret?
Egy éles, meglepett lélegzetvétel hallatszott.
– Emma?
– Igen – suttogtam. – Én vagyok.
Hosszú csend telepedett ránk, mielőtt megszólalt volna, a hangja remegett:
– Ó, drága kislányom…
Egy kis kávézóban találkoztunk. Amint beléptem, azonnal felismertem őt.
Egy ötvenes éveiben járó nő, gesztenyebarna hajában néhány ősz tincs. Kék szemei – az én szemeim – idegesen kutatták az arcomat.
A hasonlóság megdöbbentő volt.
Felállt, ahogy közelebb értem.
– Gyönyörű vagy – mondta halkan, elérzékenyülve.
Leültem, a kezem görcsösen szorította az asztalt.
– Tudni akarom az igazságot – szólaltam meg végül. – Miért mondtál le rólam?
Margaret mélyet lélegzett, mielőtt válaszolt volna.
– Emma, tizenhét éves voltam, amikor megszülettél. A családom… kényszerített erre.
Összeráncoltam a homlokom.
– Kényszerítettek?
Bólintott.
– Az apám, a te nagyapád, befolyásos ember volt. A hírnév számára mindennél fontosabb volt. Egy hajadon lány egy gyermekkel szégyent hozott volna a családra.
Könnyek gyűltek a szemembe.
– Szóval én csak egy titok voltam?
Margaret lesütötte a szemét.
– Nem akartalak elhagyni. Könyörögtem nekik. De nem volt választásom. Elvettek tőlem, amint megszülettél.
A szívem összeszorult.
– Az apám… tudott rólam?
Margaret bólintott.
– Igen. Ő volt az első szerelmem. De a családom gondoskodott róla, hogy soha többé ne lássuk egymást.
Fájdalom és düh kavargott bennem.
– Akkor miért most kerestél meg?
Margaret mélyet sóhajtott.
– Mert az apám meghalt. A férfi, aki elválasztott minket, már nem irányíthatja az életemet.
Habozott.
– És mert… van még valami, amit tudnod kell.
Összeráncoltam a homlokom.
– Mi az?
Margaret remegő kézzel a táskájába nyúlt, és előhúzott egy fényképet.
Egy férfi nézett vissza rám rajta – barna szeme meleg volt, mosolya kedves.
– Jamesnek hívják. Ő az apád. Fel akart nevelni téged, de apám ezt nem engedte.
A szavaira alig kaptam levegőt.
– Ő… még él?
Margaret bólintott.
– Igen. És szeretne találkozni veled.
A könnyek végigfolytak az arcomon.
Egész életemben nem kérdőjeleztem meg, ki vagyok. De most minden megváltozott.
Nemcsak Emma voltam, akit Mark és Linda nevelt fel.
Emma voltam, Margaret és James lánya is.
Egy részem félt.
De egy másik részem… tudni akarta az igazságot.
Margaret átnyúlt az asztalon, és megszorította a kezem.
– Emma, nem kell most döntened. De tudd, hogy az apád soha nem hagyott el téged. Mindig harcolt érted. És még mindig szeret.
Ott ültem vele szemben, egy nővel, aki szenvedett, akárcsak én.
Egy nővel, akitől elvettek engem.
És egy apával, aki soha nem adta fel.
Nem tudtam, mit hoz a jövő.
De egyvalami biztos volt: az életem többé már nem lesz ugyanolyan.