Miután a szörnyű baleset megtörtént, a szüleim Párizsba költöztek — egyszerűen ott hagytak, hogy meghaljak a kórházban! Csak egy üzenetet kaptam tőlük: “Párizsban vagyunk. Felejts el minket!”… Csendben és határozottan blokkoltam az összes számlájukat! És akkor — édesanyám zokogva hívott…
Amikor kinyitottam a szemem a kórházi szobában, a csend jobban megviselt, mint bármi más. Nem voltak virágok. Nem voltak ismerős hangok. Még egy apró jegyzet sem maradt az éjjeli szekrényen. Csak az infúzió monoton pittyegése és a város távoli zaja szűrődött be az ablakon keresztül.
Belsőleg… üresnek éreztem magam.
Nem összetört. Nem voltam dühös. Csak… üres — mintha valaki csendben eltávolította volna az érzelmeimet, és csak egy üres héjat hagyott hátra.
„Felébredtél,” mondta a nővér, aki benézett a szobába. „Jött már valami hívás a családodtól?”
Megráztam a fejem.
„Nincs látogatód?”
A nővér elfordította a tekintetét, a szemében együttérzés volt, amit próbált elrejteni. Aztán, szó nélkül, gyorsan kilépett.
A kezem automatikusan a telefonért nyúlt. Ott volt, hideg és holt, az akkumulátora teljesen lemerült. Órákkal később hoztak egy töltőt. Amikor a képernyő végre feléledt, tucatnyi elmaradt értesítést láttam rajta.
Egy sem érkezett az anyámtól. Egy sem az apámtól.
Csak egy üzenet.
Nincs üdvözlés. Nincs aggodalom. Csak egy hideg, kemény sor, ami jobban fájt, mint maga a baleset:
„Párizsban vagyunk. Felejts el minket. Jobb így mindenkinek.”
Pár percig bámultam. Aztán újra elolvastam. És újra. Mintha a repetíció felfedhetne valamit, egy jelet, ami enyhíthetné a hidegséget. De a szavak jéghidegek maradtak.
„Szóval ennyi,” suttogtam. „Könnyebb elmenekülni, mint maradni. Könnyebb elhagyni, mint küzdeni…”
A következő hetek homályos fájdalma és lassú felépülése volt. Megtanultam újra járni. Hogyan lélegezzek anélkül, hogy zihálnék. Hogyan éljek — teljesen egyedül.
De a csendes napok alatt valami más is növekedett.
Nem a bosszú.
A döntés.
Mindent felidéztem — a számlaszámokat, a jelszavakat, a neveket, amik minden bejelentkezés mögött álltak. A kezeim nem remegtek, amikor beléptem a banki alkalmazásba. Nincs könnycsepp. Nincs dráma. Csak nyugodt eltökéltség.
Ugyanaz a csend, amivel elhagytak.
És akkor — egy hónappal később — csörgött a telefonom.
Nem akartam hinni a szememnek, de ott volt:
Anya.
A név kísértetként villogott. A szívem hevesen kezdett verni. Nem vettem fel. De valami belül azt súgta: Vedd fel. Tudd meg, miért hív.
Második hívás. Harmadik…
Felvettem.
„Kicsim!” Az anyám hangja törött, kétségbeesett és idegen volt. „Kérlek… bocsáss meg nekünk! Nem tudtuk, mit tegyünk. Azt mondták, hogy… hogy nem élsz túl…”
Nem válaszoltam.
„Nem férünk hozzá semmihez — a számlák le vannak fagyasztva — nem tudunk jegyet venni, hogy hazajöjjünk. Kérlek… segíts nekünk… Az apád sír…”
A hangja sírásba fulladt.
És én ott ültem. Hallgatva. Emlékezve. Érezve semmit.
Csak a pánikját hallottam, visszhangozva a csendet, amit ők hagytak nekem.