A szív dallama – Egy megható történet vidéken
Boris hazafelé tartott, nem siettette semmi, noha Lyuda többször is hívta, és ingerülten figyelmeztette, hogy ha most nem indul, a faluba késő éjszaka érkeznek majd meg.
Az utóbbi időben Lyuda egyre gyakrabban volt ingerült, idegesen reagált mindenre. A veszekedések sorra követték egymást, és ez Borist kimerítette. Tudta, hogy a feleségének gondjai vannak a munkahelyén, még el is bocsáthatják, de a mindennapi apró nézeteltérések is elfárasztották.
Most egyhetes vidéki tartózkodás vár rájuk. Lyuda végre hozzájutott a nagymama házának örökségéhez, és elhatározta, hogy lebontja az öreg kunyhót, majd egy korszerű, minden kényelemmel ellátott házat építtet a régi helyére.
– Hol vagy már? Már összepakoltam! Tudod, hogy a dugók miatt beragadunk! – kiáltott a telefonba újra és újra.
– Ne zörögj, már hozom az autót. Egyél valamit, kérlek, és csak melegíts gyorsan valamit, rendben?
– Mit? Minden be van csomagolva, a hűtőt kiürítettem! Meg kellett volna enned a munkahelyeden.
– Jó, – sóhajtott Boris, majd kikapcsolta a telefont.
A folyosón pár bőrönd és egy szigorú tekintetű, szűk sportfelsőt viselő Lyuda fogadta őt. A feleség viselte igazán a vidéki stílust…
Boris lassan végignézte őt, lábszártól a fejéig.
– Nem szorít sehol? – gúnyolódott.
Lyuda villantott egy dühös pillantást.
– Csapot elzárod, okostojás? Lent várlak.
Kilépett a hallba és meghívta a liftet.
Boris mélyet sóhajtott, nyugodtan a konyhába ment, töltött egy pohár vizet, majd leült az asztalhoz.
A hosszú út miatt szüksége volt egy kis pihenésre. Nézett TV-t öt percig, majd kialudta a lámpákat, kigurította a bőröndöket az ajtóig. Ekkor megállt a folyosón, visszament a szobába, és elővette az akordeonját.
Ezt a hangszert régen játszotta, majd abbahagyta. Az akordeon régi volt, mégsem akarta eladni.
– Hátha vidéken is jó lesz, legalább egy kis szórakozás, – gondolta, majd hívta a liftet.
Eleinte csendben utaztak. Később Boris megkérdezte:
– Mesélj, ki építette ezt a házat? Kik laktak itt?
Lyuda sóhajtott, nem vágyott beszélgetésre, mégis bűntudat gyötörte a férjével való korábbi megsértődés miatt.
– A ház már a háború előtt épült, úgy tudom. A rokonságunk igen népes volt, sok segítő kéz akadt. A háború előtt itt élt a dédnagymamám, Zoya az anyjával együtt. A háború alatt született dédnagyanyám lánya, a nagymamám, Tatyana, de ő már nem ismerte dédnagyanyámat, mert az a fronton volt. Dédnagymama a férje halála miatt ment a frontra, valamilyen egészségügyi vagy híradós feladatot láthatott el, de pontosan nem tudom, majdanyámtól kell kérdezni. Tatyana kicsi volt, rokonoknál maradt, így vészelte át a háborút. Később hozzáment a nagyapámhoz, és a városba költözött.
– Értem. Hol található Zoya sírja? Az anyád azt tudja, hol van?
Lyuda kinézett az ablakon, a közeledő járművek fényeiben csillogó látképet nézte, és enyhén émelygett.
– Nem találták meg. 44-ben halt meg, de pontos sírhelyét senki sem ismeri. Tatyana valószínűleg nem kereste, az anyám meg pláne nem.
– Szomorú, – szólalt meg halkabban Boris. – Elmegyünk a házhoz, de ő maga már nincs sehol…
– Ugyan már! Ez a ház már rég a mienk.
Boris gyorsan ránézett feleségére, de ő nem értette, mire céloz.
A ház csendet és hűvöst sugárzott. A lámpa árnyék nélkül világította meg az egyszerű szobát; ritkás bútorok, egy asztal, görbült háttámlájú székek, sok éve simogatott tükörasztalka és egy konzol szekrény, mind porosan.
– Holnap takarítsunk ki mindent, most pedig együnk, és menjünk aludni, – bűnbánó tekintettel kérdezte Lyuda. Érezte, hogy feleslegesen dühös volt, ám néha képtelen volt uralkodni az érzelmein.
– Rendben. Van itt villanytűzhely, nem? Talán süthetnénk egy rántottát, – sóhajtott a férfi fáradtan.
– Jól van, én intézem, te pedig pihenj egy kicsit!
Lyuda a konyhába ment. A nagymama, Tatyana is idejött időnként pihenni, hogy élvezze a természet közelségét.
Kint egy fülemüle dala töltötte be a levegőt, a víz illata terjengett. A szél a folyó felől hozta ezt az üde aromát, amely a Zoya által lakott ház mögött folyt el.
Boris kinyitotta az ablakot, mély levegőt vett a friss szirénillattól. Jó érzés volt itt lenni.
Reggel, miután megreggeliztek, Lyuda javasolta, hogy nézzenek körül a szekrényekben. Még nem döntötte el, hogy lerombolja-e a házat vagy csak felújítja, de a régi bútorokat biztosan nem akarta megtartani.
Ezek a régi, lakkozott, tömörfából készült darabok évtizedekre visszatekintő emlékeket őriztek.
A szekrény fiókjaiban és polcain lévő dolgok többségét Lyuda egyszerűen zacskókba tette, hogy kidobja azokat. Nem érdekelte, kinek voltak valaha az emléktárgyak. Csak szemétnek látta őket.
Boris segített neki, mikor hirtelen kézbe kapott egy csomagot, egy szépen mintázott kendőbe volt burkolva, gondosan megkötve szalaggal.
– Mi ez? Nézd csak mit találtam! – Boris óvatosan az asztalra helyezte a csomagot.
– Megint valami régiség! Na bontsd ki, nézzük meg, mi van benne!
Boris finoman kibontotta a kendőt, majd elfagyott a látványtól. Egy gyűrött, de kifényesített, apró kék virágmintás fehér vászonruha és egy hajfonat került elő, egy levágott, szövetbe csomagolt hajzuhatag.
– Borzalmas! Most azonnal dobd ki! Hogy lehet ilyet megtartani? – Lyuda elhúzódott az asztaltól.
– Várj, de kinek is volt mindez?
Lyuda elgondolkodott. Valami ilyesmit mesélhetett neki nagymama Tatyana, de nem figyelt oda.
– Úgy rémlik, hogy annak, aki a frontra ment. Igen, az az ő fonata volt. Azt mondták, gyönyörű lány volt, hosszú hajzuhatggal. Amikor a frontra kellett menni, úgyis levágják a haját, ezért a saját fonatát meghagyta anyjának emlékül. Fura dolog, nem?
– Nem tudom, – vállat vont Boris. – És a ruha is az övé?
– Valószínű, dobd ki csak!
Lyuda odébb állt, és folytatta a szekrény rendezgetését, míg Boris csendben visszacsomagolta a ruhát és a hajfonatot, és betette egy fiókba. Nem volt szíve kidobni az utolsó családi emléket.
Eltelt egy nap. Lyuda egészen mozgalmas, ám egyben céltalan tevékenységbe kezdett. Boris még ennek is örült, legalább elterelte figyelmét a városi gondokról.
Estére ismét veszekedtek apróságokon. A fogcsikorgató Boris kiment a kertbe, leült egy padra, és elővette az akordeonját. Kezei emlékeztek a mozdulatokra, az ujjai kissé nehézkesen, de ügyesen jártak a billentyűk felett, és a kéz magabiztosan mozgatta a hangszert.
Az alacsony, halk dallamok tökéletes harmóniában illettek a vidéki tájhoz; felkúsztak a mezőről a ködfátyol felett, át a folyón. Boris először több év után örömöt érzett a zenéléstől, mintha végre megtalálta volna azt a helyet, amelyhez tartozik.
– Az izommemória nem felejt, – mosolygott. Öröm töltötte el, és elkezdte játszani azt a dalt, amellyel egykor nyert egy fiatal előadók versenyén.
„Ó, mely út csengő, harmonikám…„
„Andryusha”. Egykor e melódia régi, múltszagú volt számára, tanulni nem akarta. Ám most szívesen idézte fel a jegyzeteket.
„Fiúk bátrak, lányok tüzesek. Mindenki egyszerre fog beszélni!”
Zene szállt, és Boris nem vette észre, hogy egy lány megállt a ház sarkánál, félénken nézte őt. A fejét az öreg gerendákhoz hajtotta, ujjaival a hosszú, szép hajfonat végét simogatta. A fehér, apró kék virágmintás ruhája enyhén libbent a szellőben.
A lány figyelmesen hallgatta, száján néma dallam jelent meg, nehogy a férfi felfedezze.
„Ó, Andryusha, nem vagyunk szomorúak…” – szólt az akordeon.
Ekkor Boris érezte a pillantását. Megfordult, a lány nem futott el, csak megszűnt a sziluettként beleolvadni a falba.
– Hé, ki van ott? – kiáltotta.
Senki nem válaszolt.
– Mit kiabálsz? – Lyuda kidugta fejét az ablakon, szigorúan mérte férjére.
– Csak azt hittem, hogy valaki áll a ház előtt, ezért szóltam.
– Kit várunk ide? A szomszédokat délelőtt körbejártam, beszéltem velük a bútorokról, akik akarják, elviszik. Újat veszünk, nem?
– Igen, igen, – Boris nem akart vitatkozni, egyetértett vele.
Következő nap a közelben lakók megjelentek, komolyan szemügyre vették a bútorokat, válogattak, tapintottak, vitattak. Boris magától értetődően rossz érzésekkel töltődött el. Lyuda a saját fészkét rombolta le, anélkül, hogy megpróbált volna valamit megőrizni.
Estére újra leült a napsütötte, fa padra és elkezdett játszani.
– Remekül játszol, te zenész vagy, bocsi a feltűnésért! – Állt meg a kapunál egy sovány, egyenes idős férfi.
– Köszönöm, régebben játszottam, aztán abbahagytam.
– Hibát követtél el, fiacskám. Tehetséges vagy. Játsz meg még egy darabot!
– Jöjjön be, ültesse magát, akkor játszom! Lyuda, kérlek hozz nekünk teát! – sürgött Boris, különös módon vágyott a vendég kedvére tenni.
Játszott, az idős úr hallgatott, csak bólintott és mosolygott. Figyelte a zenét a lány is, aki ismét elbújt a ház mellett. Várakozott.
Ekkor Boris elkezdte játszani az „Andryusha” dallamát. A lány arca könnyel volt borítva. Nem próbálta visszatartani.
Végre kisírhatta magát. A férfi játszott, az öreg halkan énekelt hozzá, igyekezve a ritmusra
És a lány is énekelt.
– Tudod, – szólt végül a vénember, – mesélik, hogy a falunkban egy harmonikás muzsikus is volt, Andrey, és Zoya, aki akkor fiatal lány volt, a te házadban lakott. Rokona vagy neki?
– Így van, a feleségem rokona, úgy tűnik az ükunokája.
– Na, hát Zoya hozzáment hozzá. Együtt szerették ezt a dalt énekelni. Amikor megölték Andryt, és Zoyának megjött a halálozási értesítő, ő a frontra szökött. Ez a dal nem véletlenül bukkant fel nálad!
Boris figyelmesen hallgatta a férfit, s szerette volna hívni Lyudát is, hogy megismerje a családja múltját, de a feleség éppen telefonált valakivel.
– Elnézést, nem tudja, hol van Zoya sírja? – megkérdezte hirtelen Boris.
– Nem, kedvesem, nem itt. Valahol messze van. De azt mondják, van itt valamilyen síremléke, keresse az egyház mellett, ott van egy tábla is, vagy valami.
– Rendben, megyek már, késő van.
Az öregember megköszönte a vendéglátást és eltávozott. A lány is odébb sietett, futva indult a folyó felé, majd eltűnt az út görbületén.
Vacsoránál Boris mindent elmesélt Lyudának.
– Menjünk holnap a temetőbe megkeresni a sírt! – javasolta.
– Rendben, bár valószínű nem maradt meg semmi, csak az időnket vesztegetjük el.
Boris szomorúan nézett rá. A Lyuda, akit szeretett, fáradt, kimerült és körmei alatt karikás volt a szeme, annak a nőnek semmi köze nem volt, aki néhány hónappal ezelőtt még mellette volt.
– Lyuda?
– Mi van?
– Ülj le, kérlek, beszélgessünk egy kicsit.
Lyuda engedelmesen helyet foglalt.
– Mi a baj veled? Mi nyugtalanít?
– Semmi bajom nincsen! Honnan vetted ezt?
– Láthatom, ha a munkád miatt van, akkor csak mondj fel, és kész. Nem baj, pihenj egy kicsit, foglalkozz a házzal! Építsük tovább, rendezd be, teremts otthont. Tudod, meg tudod csinálni! Ez a te házad, a családodé. Csak gondolj bele, ezeket a falakat az ükapád építette. Az ősök jártak ezen a padlón. Ez komoly érték!
Boris átölelte a feleséget, aki elgondolkodott.
– Mi van? Régi cuccok ezek! – válaszolta.
– Hogyan? Ilyeneket ápolni kell. Én nem tudok a nagyapáimról, nem is ismerem. A mamámat alig emlékszem. Szerinted boldog vagyok? Nem! De neked mindez megvan, gondolj csak!
Lyuda némán ült, gondolkodott a munkáján, Boris igazánságán, és saját bizonytalanságán.
– Rendben, menjünk holnap a temetőbe, aztán meglátjuk! – adta meg magát. – És tényleg jól játszol!
– Köszönöm! – Boris elégedetten mosolygott.
Másnap reggel elindultak a falusi temetőbe. Régi és új sírok között bolyongtak, egyesek gondozottak, mások elhanyagoltak voltak.
– Mit kerestek? – fordultak meg, amikor megpillantották őket.
– Jó napot! Azt hallottuk, itt van a dédnagyanyám, Zoya sírja, de tényleges helyét senki sem ismeri.
– Egy nem igazi sír? Érdekes! Én vagyok a temető gondnoka. A régi sírok ott vannak, nézzék meg, hátha találnak egy táblát.
Mutatott egy kis dombocskára balra.
Boris és Lyuda odamentek, barangoltak a sírok között. Lyuda lehajolt, és elhúzta a bozontos apró virágokat.
– Nézd! Talán megtaláltam! – óvatosan simította végig a rozsdás, mohával borított, félig a földbe süppedt táblát.
– Zoya Ryzhkova! A középső név nem kivehető. 1918-1944! Ez ő! – Lyuda megállt, aztán nekilátott kitisztítani a sírt a gyomoktól.
– Várj, menjünk kesztyűért! Nézd csak, milyen vágós a fű, megvágnád a kezed! – ajánlotta Boris, de Lyuda csak legyintett.
Estére kitakarította a sírt, még virágokat is szerzett a szomszédoktól, amelyeket tiszta, nedves földbe ültetett.
Lyuda egész este mosolygott, és Boris majdnem elfelejtette, milyen szép mosolya is volt valaha.
– Gyerünk, menjünk vissza a padhoz, játszom egy kicsit! – ajánlotta Boris.
– Várj, csak egy kérdés… – Lyuda megtorpant. – Azt a csomagot nem dobtad ki, ugye? Láttam, hogy megőrizted! Hol van?
– Hát… A fiókomban tartom.
– Mit szólnál, ha a dédnagyanyánk sírjára tennénk? Hadd legyen valami, ami az övé ezen a földön, nem?
Óvatosan nézett Boris szemébe.
Boris zavartan nézett. Nem tudta, hogy pontosan hogyan történik mindez, engedélyt kell kérni az egyháztól, de végül beleegyezett.
– Rendben, holnap megkérdezzük a gondnokot vagy a papot. Meglátjuk, mit mondanak.
Kis szünet után Boris elővette az akordeonját, és kiment az udvarra. Lyuda nem követte, egyedül akart maradni, belenézni a csomagba, és megbánni korábbi irigy megvetését.
Boris játszott, és hirtelen egy lány ült mellé a padra. Először Lyudára gondolt, majd rájött, hogy tévedett. Megijedt.
– Ó, bocsánat, ne féljen, csak hallgatni szeretnék, aztán eltűnök. Kérem, játssza el az „Andryushát”!
Boris zavartan nézte az idegent. Hosszú hajfonat, ruha – pont olyan, amilyen a csomagban volt. Nehéz lélegzetet vett.
– Ön… Zoya?
A lány szomorúan vont vállat.
– Nem tudom, nem emlékszem semmire. Csak ezt a dalt. Amikor meghallom, jobban érzem magam.
Boris megértette. A lány elveszett, eltűnt, elfelejtette a világát. Sok éve meghalt, mégis itt maradt valami miatt. Talán a csomag jelentette a kötést, vagy talán más. Ki tudja.
A férfi játszott, egyet, kettőt, hármat.
A lány halkan énekelt és mosolygott. Tekintetében már nem volt szomorúság, csak tiszta öröm. Hangja tiszta és ragyogó volt, egyre újabb versszakokat adott elő elénekelve.
„Ó, Andryusha, hát nekünk nem volna szabad szomorkodni, Ne rejtsd el a harmonikád, játssz minden hangon. Hadd ragyogjanak a hegyek, Hadd zúgjanak a zöld kertek…”
– Jól vagyok! Nagyon fáradt voltam, de most könnyebb lett! – suttogta, amikor Boris abbahagyta a játékot.
– Zoya, bocsásson meg, hívhatom a feleségem? Ő az ükunokája, meg kell ismernie, mielőtt…
– Mielőtt mi? – kérdezett szemöldökét ráncolva a lány.
– Mielőtt békét találna végleg.
– Ó, erről van szó… – Zoya elgondolkodott. – A felesége az a nő, aki most a házban van?
– Igen, ő Lyuda.
– Gyönyörű asszony. Ne hívja, megijed majd, és most nincs helye neki félni.
– Miért? – kérdezte meglepetten Boris.
– Mert a szíve alatt hordja a kislányukat. És én nem emlékszem semmire, nem zavarjuk őt. Kérlek, játszd el még egyszer búcsúzóul ezt a dalt.
Boris elbámult, majd lassan megpendítette az akordeont. A lány lassú dallamra hangolt. A hangja szomorúvá vált, és újra könnyek gördültek végig az arcán.
– Köszönöm, búcsúzom! Vigyázzatok a kislányotokra, sose hagyjátok magára egy percre se!
Zoya anyai szeretettel csókolta meg Boris homlokát, majd gyorsan eltűnt a folyó felé. Boris tudta, hogy többet már nem találkoznak.
Elmosolyodott, és mélyen sóhajtott. Dédunokájuk lesz. Egy kislány! Lyuda meg fog lepődni, hogy már tudja, ő pedig még semmit sem sejt!
Következő nap a pap hozzájárult, hogy temetési szertartást tartson Zoya sírjánál. A gondosan összeállított szekrényt szépen ravatalozták, Boris frissítette a sírra tett táblát, Lyuda pedig boldog virágokat ültetett.
Aznap este a szomorú lány nem tért vissza, ám Boris bizonyos volt abban, hogy még egyszer eljátssza a kedvenc dallamát. Úgy érezte, így kell lennie.
Összefoglalva: Történetünk egy férfi és felesége vidéki házról és a múltjukról szól. A nagymama és az egykor a fronton harcoló dédnagymama története felfedi családi kötelékeiket és érzelmi mélységeiket. A zene, különösen Boris akordeonjátéka összekapcsolja a generációkat és gyógyítja a lelkeket, míg a temetőben megtalált sír mélyebb kapcsolatot teremt a múlttal és a családi örökséggel. Ez a mese a családi gyökerek tiszteletéről, a veszteségről és a reményről szól, melyek mindannyian érezhetünk és megélhetünk.