Amikor Sofia elkérte tőlem a smaragd zöld estélyimet, egy pillanatig sem gondolkodtam.
Hiszen a férjem nővéréről volt szó. Néha kicsit túlságosan is magának való, de mindig próbáltam jóindulatúan állni hozzá.
– Különleges alkalomra kell – mondta, kedves mosollyal. – Magabiztosnak akarom érezni magam.
Nem kérdezősködtem. Talán egy munkahelyi rendezvény, egy romantikus vacsora – nem volt okom kételkedni.
Egészen addig, amíg két nappal később meg nem láttam az igazságot. És megfagyott bennem a vér.
Leo-val vacsorázni voltunk, hazafelé sétáltunk, amikor elhaladtunk egy elegáns tetőtéri étterem mellett. Az emeleten nevetgélő emberek poharakkal a kezükben élvezték az estét – és akkor megláttam őt.
Sofia.
Az én ruhámban. Egy asztalnál ült – Daniel-lel. Igen, azzal a Daniel-lel, aki öt évig volt az életem része. Aki hűtlen lett, hazudott, majd összetört.
Ahogy flörtölve mosolygott rá, ahogy játékosan csavargatta a haját… ugyanaz a jelenet játszódott le, amit egykor velem élt meg.
– Mi az? – kérdezte Leo, mert észrevette, hogy megváltozott az arcom.
Nem válaszoltam. Csak elővettem a telefonomat, és lefotóztam őket. A fejemben pedig már formálódott a visszavágás.
Másnap reggel Sofia boldogan hozta vissza a ruhát.
– Tökéletes volt, köszönöm! – mosolygott könnyedén.
Erőltetett mosollyal vettem el.
– Remélem, megérte az a bizonyos „különleges alkalom”.
Megdermedt.
– Mit… mit akarsz ezzel mondani?
Felmutattam a képet. A bizonyítékot.
– Azt hitted, nem fogom felismerni a saját ruhámat? Hogy nem fogok rájönni?
Sápadt lett.
– Nem úgy volt, ahogy tűnik…
– Tényleg? Mert úgy tűnt, hogy vacsorázol azzal a férfival, aki egyszer összetörte a szívemet.
Dadogott, próbálta magyarázni.
– Daniel hívott meg… csak udvariasságból mentem el…
– Udvariasságból? Abban a ruhában? Egy étteremben, ahol mindenki lát?
Ekkor Leo belépett a szobába. A hangjától Sofia összerezzent.
– Komolyan, Sofia? Pont őt? A világ összes férfija közül?
Sofia feszülten válaszolt:
– Nem is a tiéd már…
Felnevettem – szinte szánakozva.
– Lehet, hogy ő már nem, de az a ruha még mindig az enyém. Vagyis… az volt.
Levettem a vállfáról, odaléptem hozzá és odanyomtam a kezébe.
– Tartsd meg. Passzol hozzád. Meg remélhetőleg még mindig árasztja azt az olcsó parfümöt, amit Daniel mindig rám fújt.
Arcán végigfutott a szégyen.
Leo csak ennyit mondott:
– Ezt most tényleg elrontottad, Sofia.
Az elkövetkező hetek kínos csendben teltek. Sofia úgy tett, mintha mi sem történt volna, de a légkör feszült volt. A család nem nézett már rá ugyanúgy. És Leo sem.
A legnagyobb veszteség számára nem a ruhadarab volt – hanem az, hogy elveszítette a tiszteletemet. És Leo bizalmát is.
És Daniel?
Nos, gondoskodtam róla, hogy tudja: Sofia azért kérte el a ruhámat, hogy lenyűgözze őt. Mert nincs annál szánalmasabb, mint amikor egy férfi rájön, hogy az új nő csak egy árnyék a múltból.
Sofia hibázott. Nagyon is.
És én?
Megtanultam egy fontos leckét:
Ne add kölcsön azt, ami számodra érték – különösen nem annak, aki semmit sem becsül meg.