Tíz év után újra megtaláltam a szerelmet, de úgy tűnik, hogy a próbák csak most kezdődtek.
Ötvenöt éves voltam, amikor újra szerelmes lettem. Tíz év telt el Alekszej halála óta, és azt hittem, hogy ennyi volt a személyes életemnek. A férjem volt az életem szerelme, és azt gondoltam, hogy ilyen szeretet csak egyszer létezik.
De két évvel ezelőtt találkoztam Mihállyal. Ő új reményt hozott az életembe, és ismét úgy éreztem, hogy boldog nő vagyok.
Amikor bemutattam őt a gyermekeimnek — Antonnak, Irinának, Lizának és Danyilnak — izgultam, hogy hogyan fogják őt elfogadni. A legnagyobb meglepetésemre gyorsan megtalálták a közös hangot. Megkönnyebbültem, és azt hittem, hogy minden rendben lesz.
Fél évvel ezelőtt Mihály megkérte a kezem. Nagyon nehéz döntés volt — egy másik férfihoz hozzámenni, mikor Alekszej még mindig ott volt a szívemben, szinte árulásnak tűnt. De végül mégis elmondtam a „igen”-t, mert úgy éreztem, hogy megérdemlem, hogy ismét boldog legyek.
Elérkezett a nagy nap, és mikor ott álltam Mihállyal az oltár előtt, mindenem remegett. Éppen most mondtuk el az esküinket, és amikor a pap azt mondta:
— Ha valaki ellenezné ezt a házasságot, mondja most vagy örökre hallgasson,
…akkor a gyomrom egy hatalmas görcsbe rándult.
A NÉGY GYERMEKEM FELÁLLT ÉS EGYÜTT KÉRDEZTÉK: — ELLENEZZÜK!
Mereven álltam ott, az agyam szinte kiégett, a világ elmosódott előttem.
— Nem házasodhatsz, anya… mert hiányzik valaki — mondta Anton.
Mire feleszméltem, a gyerekek félrehúzódtak, és én megláttam őt.
ÉMÍLIA.
Először azt hittem, hogy csak egy álmot látok. Ő állt előttem, sírva, közeledett hozzám.
— Bocsáss meg nekem, anya — mondta. — Én hibáztattalak apu haláláért. Azt hittem, feladtad… A fájdalomtól nem láttam semmit.
Amikor Alekszej beteg volt, aláírta azt a papírt, hogy ha a szíve leáll, ne próbálják újraéleszteni. Én teljesítettem a kívánságát, de elveszítettem a lányomat.
— Hiányoztál, drága lányom… próbáltam elérni téged…
— Tudom. És most már értem. Szeretnék újra veled lenni. Mihály csodálatos ember. Köszönöm, hogy a testvéreim meghívtak, hogy eljöhessek.
Mihály odalépett és megfogta Émilia kezét.
— Az édesanyátok nagyon szeret titeket. Ti adtatok vissza neki mindent, amit elveszített.
A pap felé fordultam, könnyezve, és csak ennyit mondtam:
— Folytassuk.
Mi, Mihállyal, kicseréltük az esküvői fogadalmainkat, és amikor végre kimondta: férj és feleség vagyunk, megcsókoltuk egymást.
Az esküvőn körülvett minket a család. Öt gyerek. A családunk ismét teljes lett.
Émília poharat emelt:
— Egy új kezdetre! A szerelemre! A családra! Anya és Mihály boldogságára!
A teremben tapsvihar és a poharak koccanása hallatszott. Csodálkozva néztem a családomra, és a szívem megtelt boldogsággal.
Új szakaszba léptem az életemben, körülvéve szeretettel.
A kérdésem most hozzátok szól: volt már valaha hasonló élményetek? Valami váratlan, de meleg és szeretettel teli esemény, akár egy esküvőn, akár más fontos pillanatokban?