Az életben vannak, akik igazán élnek, és vannak, akik csak várnak. Az én idős, magányos szomszédom, Vincent, az utóbbiak közé tartozott. Minden nap a kerekesszékében ült az ablak mellett, az úton bámulva, mintha valamit várt volna, ami sosem jön el. Soha nem mosolygott, soha nem beszélt több szónál… egészen addig, amíg az életünk össze nem kapcsolódott.
Voltál már úgy, hogy miután elvitted a gyerekeket az iskolába, leültél az autóban, és csak bámultál magad elé? Mintha minden teher — számlák, mosás, vacsora, és az élet minden nehézsége — ott ült volna a mellkasodon, és kihívott volna, hogy tedd rendbe?
Én is átéltem egy ilyen pillanatot egy reggel. Csak ültem, szorítottam a kormányt, és azon gondolkodtam: „Mi értelme van bárminek, ha csak túlélni próbálom a napokat?”
Elnyomtam ezt az érzést. Mert az anyák pontosan így működnek. Lengetnek, átlendülnek rajta, és mennek tovább.
De azon a napon, valamiért, az eszem Vincentre tévedt — arra a férfire, aki egyszer megmutatta, hogy az életnek VAN célja. Hogy még akkor is számítasz, ha láthatatlannak érzed magad.
Ő volt Vincent, aki SOHA nem mosolygott.
Amikor meghalt apám, összepakoltam az életemet, és beköltöztem a régi házába a két fiammal, Ashtonnal és Adammal — 12 és 14 évesek, vékony, nyúlánk fiúcska, akik mindig csintalanok voltak. Nem volt sok, de a miénk volt.
Aznap este, amikor beköltöztünk, Adam sírva ült az új szobájában, kezében egy régi fotóval a nagyapjáról. „Hiányzik, anya,” suttogta. „És néha… néha apu is hiányzik. Pedig tudom, hogy nem kéne.”
Megöleltem, és a szívem összeszorult. „Drágám, szabad hiányozni. Teljesen rendben van, amit érzel.”
„De ő elhagyott minket,” tört meg Adam hangja. „Ő őt választotta, nem minket.”
„Az az ő vesztesége,” mondtam határozottan, bár fájt a szívem. „Mert ti, ti vagytok a legjobb dolog, ami valaha történt velem.”
A férjem évekkel korábban kilépett az életünkből, egy másik nőt választott. Rendszeresen küldött gyerektartást, de sosem jelent meg születésnapokon, ünnepeken, vagy legalább egy „Hogy vagytok?” kérdés erejéig.
Anyám, amikor kicsi voltam, elhagyott, így megtanultam, hogy senkiben sem bízhatok igazán. Most már csak hárman voltunk a világ ellen.
És ott volt Vincent, a szomszédom.
A háza mellettünk állt, mindig csendes volt. Nem jártak hozzá látogatók, nem ment sehova, csak a boltba. Csak ült a verandán, a kerekesszékében, az útra nézve, mintha valamit várt volna, ami sosem jön el.
„Jó reggelt,” köszöntem neki, amikor megláttam.
„Jó reggelt,” felelt.
Ez volt a kapcsolatunk. Csak egy-egy „Jó reggelt”, „Szia” vagy „Helló” és semmi több.
Azt hittem, ez az élet — anya és háziasszony szerepe, a napok összemosódnak, körülöttem a csend.
Egészen addig, amíg a fiaim haza nem hozták azt, amit évekig megtiltottam nekik.
Mosogattam, amikor berontottak az ajtón, hangosak és izgatottak voltak.
„Anya, nézd, mit hoztunk!” kiáltotta Ashton, miközben egy mocorgó bundás kis csomagot tartott a kezében.
Egy aranyos német juhászkutya kölyök kúszott közöttük, hatalmas fülei lógtak, és a farkát csóválta, mintha már a családunk része lenne. Álltam ott döbbenten, miközben Ashton óvatosan letette a kicsit a padlóra.
„Elnézést? Honnan szereztétek ezt?” kérdeztem, pislogva, már félve a válaszától.
„Ingyen volt,” tette hozzá gyorsan Adam. „Egy nő ingyen adta oda őket. Azt mondta, ha senki nem viszi el, menhelyre kerülnek.”
Keresztbe tettem a karom. „És ti azt gondoltátok, hogy egy kölyökkutya megoldja a dolgokat?”
„Kicsi!” érvelt Ashton. „Nem fog sokat enni.”
Felnevettem. „Igen, pajtás, egyszer én is kicsi voltam. Nézd csak, hogy alakult.”
„Kérlek, anya!” könyörgött Adam. „Mi vigyázunk rá. Neked nem kell semmit sem csinálnod.”
Aztán jött Ashton kutyás, könyörgő tekintete. „Kérleeeeeek, anya. Imádni fogod… olyan aranyos.”
Néztem a reménykedő arcukat, és eszembe jutottak a gyerekkori álmaim, hogy legyen kutyám — azok az álmok, amiket a mama rombolt le, amikor elment, magával vitte a család kutyáját is.
„Anya?” Ashton halk hangja megszólalt. „Emlékszel, mit mondott mindig nagyapa? Hogy minden háznak kell egy dobbanó szíve?”
Megállt a lélegzetem. Apám mindig is kutyát szeretett volna, de az elválás és veszteség félelme mindig erősebb volt nálam.
Sóhajtottam, és ránéztem a kölyökre. Apró volt, a fülei túl nagyok a fejéhez képest, és a farka csóválva jelezte, hogy már most jobban szeret minket, mint bármi mást a világon. El voltam veszve.
„Mi lesz a neve?” kérdeztem.
„Asher!” jelentette ki Ashton.
„Nem, nem,” tiltakozott Adam. „Ő inkább olyan, mint egy Simba.”
„Anya, mond meg, melyik jobb.”
Megmasszíroztam a halántékomat. „Nem tudom, srácok, inkább olyan —”
A kiskutya kis ugatást adott ki.
„Legyen Simba!” döntöttem el.
Ashton nyögött. Adam ökölbe szorította a kezét örömében. És így, Simba a miénk lett.
Két héttel később épp sétáltattuk Simbát az utcán, amikor először hallottam Vincent hangját a szokásos köszönéseinken túl.
– Hölgyem, szólhatnék magához egy szót?
Meglepődve fordultam meg. Ott ült a kerítésénél, figyelt bennünket. Vagyis inkább Simbát.
Tétováztam, de odamentem hozzá, és intettem egyet. – Igen?
– Régen német juhászkutyákat képeztem ki – mondta. – Amikor még a seregben szolgáltam.
Volt valami abban, ahogy azt mondta: „régen”, ami fájdalmas szorítást keltett a mellkasomban.
– Megsimogathatom? – kérdezte aztán.
Bólintottam, és Vincent előrehajtotta magát a kerekesszékében. A keze érdes volt és megviselt, de ahogy az ujjai Simbához értek, valami megváltozott.
MOSOLYGOTT.
Soha azelőtt nem láttam őt mosolyogni.
– Adhatok neki egy jutalomfalatot? – kérdezte.
– Persze.
Megfordította a székét a háza felé, de mielőtt elérte volna az ajtót, hatalmas CSÖRRENÉST hallottam. Azonnal berohantam. Vincent ott ült a székében, előrehajolva, a lábánál összetört sütistál hevert.
– Jól vagyok – mormolta, de a kezei remegtek.
– Nem, nem vagy – válaszoltam halkan, és letérdeltem mellé. – És ez rendben van így.
A tekintete találkozott az enyémmel, tele kimondatlan fájdalommal. – Néha elfelejtem – suttogta. – Úgy nyúlok dolgokért, mintha még mindig… mintha a lábaim még működnének… – Elcsuklott a hangja.
Nem szóltam semmit, csak felvettem a seprűt. Ekkor vettem észre a képeket a falon. Tucatjával.
Vincent fiatalon, egyenruhában. Mellette fegyelmezett juhászkutyák ugranak akadályokon, állnak vigyázzban, várják a parancsot.
Visszanéztem rá. A tekintete egy bizonyos fényképre szegeződött – egy mezőn állt, körülötte öt német juhász, a keze parancsra emelve.
– Ő itt Shadow – mutatott a legnagyobb kutyára. – Kétszer is megmentette az életemet a bevetésen. Az utolsó alkalom… az az ő életébe került.
– Hiányzik – vallotta be, és a hangja nyers fájdalommal telt meg. – A kutyák voltak az egész világom. A családom. Mindenem.
Tétovázott, majd halkan hozzátette: – Soha nem nősültem meg. Nem akartam gyereket. Nem volt rá szükségem. Ők elég voltak.
– A baleset után… vége lett mindennek.
Nagyot nyeltem, és a lábaira pillantottam. Nem kellett kérdeznem, mi történt. Az élete véget ért, mégis tovább létezett. És akkor megértettem valamit.
– Segítenél a fiaimnak betanítani Simbát? – kérdeztem.
Meglepődve nézett rám. – Tessék?
– Te többet tudsz a juhászokról, mint bárki más. Tanítsd őket, Vincent… taníts minket.
– Én… nem tudom – hebegte. – Már évek óta nem csináltam…
– De én tudom – vágtam rá határozottan. – Neked EZ kell.
A szeme megtelt könnyel. – Miért? Miért akarnál segíteni egy megtört öregembernek?
– Mert senki sincs igazán megtörve – feleltem, a saját sebeimre gondolva. – Mind csak arra várunk, hogy újra egésznek érezzük magunkat.
Vincent ujjai szorosan rákulcsolódtak a kerekesszék karfájára, a csuklója elfehéredett. Hosszú másodpercekig nézett rám, a szája mozgott, mintha valami nehezet próbálna lenyelni.
– Nem tudom, hogy képes vagyok-e még rá – vallotta be végül fáradtan. – Olyan rég volt már…
Egy lépéssel közelebb mentem. – Akkor próbáld meg.
A szemeiben valami felvillant – remény, vágy, és a félelem, hogy hinni merjen-e újra. Végül mélyet sóhajtott, lehunyta a szemét, mintha végre békét kötne valami régi fájdalommal.
– Rendben – mondta. – Megpróbálom.
Mosoly kúszott az arcomra, még akkor is, amikor a szemem égett a könnyektől.