Gleb kilépett a klinikáról. Megállt a lépcsőn, mintha nem tudná, hogyan tovább, és körülnézett. Az idő borzalmas volt még a késő őszi hónapokhoz képest is: ólomszürke égbolt, sűrű felhőkkel, amelyek úgy tűntek, mindjárt leszakadnak és hozzákodják magukhoz az elhullott fákat.
A fekete ágak, mint megégett gyufaszálak, minden irányba kinyúltak, kihangsúlyozva a táj élettelenségét. A tegnapi hó, az év első hóesése, amely még akkor vakítóan fehér és nedves volt, ma már mocskos latyak lett a járókelők lába alatt.
Az emberek összegörnyedve sétáltak, mintha csak próbálnák kisebbnek és észrevétlenebbnek tűnni. A tekintetük a földre szegeződött, mindenki igyekezett elkerülni a csalóka pocsolyákat és a jégbordákkal borított sárfoltokat. Egy elcsúszás, egy átnedvesedett cipő, vagy ami még rosszabb, egy esés az utcán — nem volt éppen szórakoztató élmény.
Az egész város szürke, depresszív színekbe öltözködött, mint egy régi fénykép: színtelen, piszkos, szomorú. De, akárcsak a legnagyobb ellentmondás, Gleb egy pillanatra mégis irigykedve nézte a lassan bandukoló járókelőket. Irigyelte, hogy nekik joguk van elégedetlenkedni a sár miatt, a vizes cipőik miatt, és még a rossz kedvüket is, amely hamarosan elillan, amint kisüt a nap.
Mert nekik ott volt előttük az egész életük, minden örömével és bánatával, emelkedéseikkel és zuhanásaikkal. Ellentétben vele. Az ő jobb zsebében, mintha egy nehéz kő feküdne, ott volt az ítélete.
Az orvosi papírok, tele színes elemzésekkel, szakvéleményekkel, és végül, az utolsó oldalon, a diagnózis, amit a orvos írta fel, egy hatalmas kézírással. A diagnózis, amely egyszerre törölte el az összes eddigi életét, terveit, reményeit, mint egy vastag fekete vonal, amit egy naplóra húztak.
Amikor a sofőr észrevette, hogy főnöke túl sokáig áll a lépcsőn, úgy döntött, hogy ő biztosan az autóra vár. Elindította a motort, és a kocsi egyenesen a lépcső elé gurult, kinyitotta az ajtót. De Gleb, amikor odaért, nem sietett beszállni.
Valami a mozdulataiban, az arcán lévő kifejezés figyelmeztette a fiatal sofőrt. „Drynja,” szólt Gleb, miközben a fiúra nézett, „te biztos hazamehetsz már. Ma neked…”
Egy pillanatra megállt, mintha szavakat keresett volna, „…szabadnapod van. Én pedig sétálni szeretnék egy kicsit.” „De, Gleb Arkadjevics! Egy órán belül meetinged van,” mondta a fiú, aki már több mint fél éve dolgozott Glebnél.
A hangjában őszinte zűrzavar érződött. „Semmi baj, elhalaszthatom,” nyugtatta meg őt a túlzottan lelkes beosztottját. „Ez a pelyhesedő fiatal még meg sem érti, hogy már semmi kedvem nincs dolgozni,” gondolta Gleb, miközben a sofőr tanácstalan arcát nézte.
Pedig valaha ő is, éppúgy, mint ez az Andrej, mindent elkövetett, hogy valami nagyot elérjen, hogy karriert építsen, komoly pénzeket keressen. Feláldozta mindezt a sikerért. Annyi ideje volt dolgozni, hogy sosem tudott igazán szeretni.
Nem alapított családot, nem nevelt gyerekeket. És most mi maradt neki? Egy sikeres üzlet. Milliók a bankszámlákon.
De kinek vagy minek keresett ő ezekkel a milliókkal? Magának? De már nem élheti meg azt. A családjának? De neki nem volt családja. Egy nagy ház.
De üres. Ez a ház minden este a mély csenddel fogadta, amelyben a saját lépései visszhangzottak. Egy csillogó autó, amiben igazából senkit sem vitt…