Így „ünnepelte” a férjem a házassági évfordulónkat – de fogalma sem volt, milyen gyorsan le fog csapni rá a sorsa
Azt hittem, a tizedik házassági évfordulónk különleges lesz. Hogy végre elismerést kapok az évekért, amelyeket mellette töltöttem. Szergej még ünnepséget is szervezett – nagy felhajtással, vendégekkel, vacsorával. Azt mondta, ez „a szerelmünk ünnepe” lesz.
De miközben ott álltam a vendégek között, valami belül szorítani kezdett. Valami nem stimmelt.
Aztán feltűnt Véra, Szergej nővére. Hangosan, feltűnően jött oda hozzám, és miközben integetett, egy csillogó arany karkötőt lengetett előttem – Szergejtől kapta egy hónappal korábban.
– Na, micsoda buli, mi? – kérdezte gúnyos mosollyal. – Azt hiszem, a testvérem igazán tudja, hogyan kényeztesse az élet fontos nőit!
A mosolya mérgezett volt. A szavai még inkább. Erőltetett mosollyal bólintottam.
– Igen… valóban különleges…
Véra előrehajolt, alkoholos lehelete megcsapott.
– Alig várom, hogy megtudjam, mit kaptál tőle te! Tizedik évforduló… biztos valami egészen különleges, igaz?
De mielőtt válaszolhattam volna, Szergej hangja visszhangzott a teremben:
– Hölgyeim és uraim! Kérek egy perc figyelmet!
A szívem hevesen vert. Azt hittem, most következik valami igazán szép. Egy megható pillanat.
Szergej hozzám lépett, kezében nagy, csillogó díszcsomagolású doboz. A kezem remegett, amikor átvettem. A terem elcsendesedett.
Feltéptem a papírt, kinyitottam a dobozt… és ledermedtem.
Egy vadonatúj, csillogó, címkés… felmosó volt benne.
Pár másodpercig csak néztem. Azt hittem, ez egy rossz vicc.
Aztán Véra harsány röhögése törte meg a csendet. Nevetett, mint egy őrült, a hasát fogta, könnyesre kacagta magát.
– Istenem, Szergej! Ez aztán a meglepetés! Egy felmosó?! Hát ez aztán igazán… praktikus!
A dühtől elöntötte az arcom a forróság. Megszorítottam a nyelet, az ujjaim kifehéredtek.
– Ez… ez most komoly? – kérdeztem remegő hangon.
Szergej vállat vont, gúnyosan elmosolyodott.
– Ne aggódj, az igazi ajándék majd később jön.
De a tekintete mást mondott. Az a felmosó – pontosan azt jelentette, amit gondoltam. Ez voltam neki: egy takarítónő.
– És mondd csak, Szergej – néztem rá jéghideg hangon –, mi lenne az a „valódi ajándék”?
A mosolya megingott.
– Hát… meglepetés…
Véra újabb kacajban tört ki.
– Ugyan már, Mária! Legalább lesz mivel rendet tartani ebben a nagy házban!
Valami bennem eltört.
Tíz év. Tíz év csendes megaláztatás, mellőzöttség, hazugság. Elég volt.
Szó nélkül sarkon fordultam, kezemben a felmosóval, és kisétáltam. Szergej utánam kiáltott:
– Mária! Várj!
Nem álltam meg. Kiléptem az előkertbe. Ott állt az ő imádott sportautója. A szeme fénye. A játékszere.
Megemeltem a felmosót, és teljes erőből lesújtottam a szélvédőre.
Az üveg darabokra tört.
Szergej kirohant, az arca elsápadt, mintha szellemet látott volna.
– Megőrültél?!
A lábai elé dobtam a felmosót.
– Boldog évfordulót, Szergej. Remélem, legalább annyira örülsz az ajándékodnak, mint én az enyémnek.
Visszamentem a házba. A vendégek döbbenten néztek rám, némán hátráltak. A „szerelmünk ünnepe” romokban hevert. És Véra? Ő már nem nevetett.
Fent, a hálószobában még mindig remegett a kezem. Hogy jutottunk idáig? Mikor vált a házasságunk ilyen nyomasztó komédiává?
Aztán hirtelen tompa csattanás hallatszott kintről.
Odamentem az ablakhoz – és elállt a lélegzetem.
Egy hatalmas kerti betonváza – amit a ház elé helyeztünk évekkel ezelőtt – valahogy ledőlt. Egyenesen Szergej autójára. A motorháztető horpadt, a fényezés szétrepedt.
Nem tudtam nem mosolyogni. Úgy tűnik, a karma csak most kezdte a műsorát.
De még nem ért véget.
A nappaliból kiabálás hallatszott. Visszamentem, és megláttam Vérát, ahogy a telefonján hadonászik.
– Mit jelent az, hogy zárolták a számlámat?! Ez lehetetlen! Most kell a pénz!
A korábbi magabiztosság eltűnt. A pánik kiült az arcára.
Szergej tanácstalanul állt mellette. Még fel sem fogta, mi történik.
Ekkor odalépett hozzám Ludmilla, egy régi barátnőnk.
– Mária… valamit tudnod kell – súgta halkan.
Megfeszült bennem minden.
– Mit?
Körülnézett, majd közelebb hajolt.
– Hallottam múlt héten… Szergej már hónapok óta találkozgat egy válóperes ügyvéddel.
Megszédültem.
– Tessék?
– Előkészítette a válást – mondta együttérzően. – Csak idő kérdése volt.
Hirtelen minden értelmet nyert. A hidegség. A felmosó. A megalázás.
Ez nem figyelmetlenség volt. Ez egy búcsú… egy utolsó, cinikus rúgás.
– Köszönöm, hogy elmondtad – suttogtam, miközben bennem tombolt a vihar.
Aznap éjjel, miközben Szergej próbálta menteni, ami menthető, én bementem a dolgozószobába. Elővettem a közös bankszámlákat.
És akkor eszembe jutott: évekkel ezelőtt, adózási okokból, Szergej minden vagyont az én nevemre íratott.
A ház. A vállalkozás.
Elmosolyodtam.
Azt hitte, ő irányít. Pedig valójában minden hatalom az én kezemben volt.
Másnap reggel elkezdtem bepakolni a holmiját.
Amikor belépett, és meglátta a bőröndöket, elsápadt.
– Te… mit csinálsz?
– Összepakollak – feleltem higgadtan. – Elköltözöl.
– De hát ez—
– Az én házam – vágtam közbe. – És az én cégem. Furcsa, ugye?
Szergej csak tátogott, mint egy partra vetett hal.
Ekkor csengettek. Két öltönyös férfi állt az ajtóban. FBI-igazolványokat mutattak fel.
– Ön Szmirnova asszony? A sógornőjéről, Ivanova asszonyról szeretnénk beszélni. Gyanúsított pénzmosás és csalás ügyében.
Szergej elsápadt, mint a fal.
A karma újra lecsapott.
Zavartan motyogni kezdett.
– Ez… ez biztos valami tévedés… Véra, mondj már valamit!
De Véra csak állt ott, mint akibe villám csapott.
– Én… én semmit nem tudok!
Az ügynökök nem kérdeztek többet.
– Kérjük, jöjjön velünk, Ivanova asszony – mondta az egyik, és hivatalos iratokat nyújtott át.
Véra sikított, az arca torz volt a pániktól.
– Szergej! Csinálj valamit!
De Szergej csak némán állt, és nézte, ahogy minden, amit ismert, darabokra hullik.
Én csak álltam, és néztem őket.
Tíz évig voltam árnyékban. Hallgattam. Tűrtem. Reménykedtem.
De most minden más lett.
Szergej rám nézett, a tekintetében kétségbeesett könyörgés.
– Mária… kérlek… hibáztam… beszéljük meg…
Lassan megráztam a fejem.
– Nincs miről beszélni, Szergej.
Becsuktam előtte az ajtót.
Aztán mély levegőt vettem. És végre… végre szabadnak éreztem magam.
Töltöttem magamnak egy pohár bort, beleültem a kedvenc fotelomba, és mosolyogtam.
A karma néha késik. De amikor megérkezik… mesterien végzi a dolgát.