Az egyetlen dolog, amit szerettem volna, az az volt, hogy méltó módon legyek jelen a fiam esküvőjén. Úgy képzeltem el magam, amint büszkén állok mellette, mosollyal nézem, ahogy egy új fejezetet kezd az életében, és támogatom őt ezen a meghatározó napon. De álmomban sem gondoltam volna, hogy a jó szándékaim végül fájdalmat okoznak – nemcsak nekem, hanem mindannyiunknak.
Amikor először bemutatta nekünk Alizt, őszintén meglepődtem. Misi, a fiunk, mindig is céltudatos és határozott volt – nemrég végzett az egyetemen, és rögtön el is helyezkedett egy elismert ügyvédi irodánál. Aliz pedig… teljesen más volt. Szabad szellemű, bohókás, otthonról dolgozó programozó, aki legszívesebben mezítláb járt és éjszaka kódolt.
Teljes ellentétei voltak egymásnak, mégis működött. Látszott rajtuk, hogy boldogok együtt, ezért félretettem a kételyeimet. Amikor Misi megkérte a kezét, azt akarta, hogy mi is ott legyünk a lánykérés pillanatában. Aliznak ugyanis nem volt közeli kapcsolata a saját családjával, így a fiam azt szerette volna, ha éreztetjük vele, hogy nálunk szeretettel fogadják.
— Azt akarom, hogy úgy érezze, hozzánk tartozik — mondta nekem.
Hogyan is mondhattam volna nemet? Minden erőmmel azon voltam, hogy segítsem őket, és még a lagzi költségeit is átvállaltuk, hiszen a Misi ösztöndíjaiból félretett pénzünk megmaradt.
Azt reméltem, hogy az esküvő megszervezése közelebb hoz majd minket Alizzal, de hamar rá kellett jönnöm, hogy szinte semmiben nem értünk egyet. Ő peóniákat akart, én rózsákat. Ő laza, rusztikus dekorációban gondolkodott, én elegáns stílusban. Egy idő után inkább hátrébb léptem, és azt mondtam neki:
— Rendezd úgy, ahogy neked tetszik, csak kérlek, áruld el, milyen színűek lesznek a koszorúslányok ruhái, hogy ne válasszak olyat.
Megkönnyebbülten mosolygott, és azt felelte: „Semmiképp sem zöld.”
Ez megnyugtatott. Ugyanis már akkor kinéztem egy csodás zöld ruhát, amit régóta szerettem volna viselni valami különleges alkalomra. Végül el is mentem, megvettem, és boldog voltam. A férjem, Dénes, amikor meglátott benne, csak annyit mondott: „Lenyűgöző vagy.”
A nagy nap reggelén büszkén öltöttem magamra a ruhát, felkészülve arra, hogy életem egyik legszebb napját ünnepeljem. Mikor megérkeztem a helyszínre, éreztem, hogy néhány vendég suttog, de nem foglalkoztam vele. Azt hittem, csak a megszokott izgatottság, ami minden esküvő körül lebeg.
A szertartás előtt benéztem Alizhoz, hogy megöleljem, és jókívánságokat mondjak neki. Amint meglátott, az arca megváltozott. A boldogság helyét azonnal elborította a kétségbeesés, és könnyek szöktek a szemébe.
— Hogy tehetted ezt velem, Klára? — kérdezte remegő hangon.
Teljesen ledöbbentem.
— Mit tettem? Miről beszélsz?
— A ruhád! — zokogta. — Pont olyan, mint az enyém. Csak zöldben!
Megdermedtem. Nem hittem el. Meg sem fordult a fejemben, hogy hasonlítanak egymásra. Az én szememben az eltérő szín teljesen más stílust adott nekik. De számára ez személyes támadásnak tűnt. Úgy érezte, hogy ezzel el akarom vonni róla a figyelmet – talán azért, mert az esküvői előkészületek során sokszor nem értettünk egyet.
Ekkor Misi lépett be a szobába, feltehetően meghallotta a szóváltást. Váltott egy pillantást köztünk, és fáradt hangon csak ennyit mondott:
— Anya, kérlek… Próbáljunk meg ezen a napon együtt örülni.
Nem szóltam semmit. Csendben kimentem. Belül azonban darabokra hullottam. Ahelyett, hogy a boldog anyák mosolyával állhattam volna ott a fiam oldalán, úgy éreztem, mindenki engem néz — nem csodálattal, hanem ítélettel.
Hazudnék, ha azt mondanám, azóta nem gondolok vissza erre a napra. Talán valóban túl sokat próbáltam irányítani. Talán túlzottan el akartam képzelni, milyen a „tökéletes” esküvő — ahelyett, hogy hagytam volna, hogy egyszerűen csak szép legyen, a sajátjuk szerint.
Hibáztam volna? Nem tudom. De az biztos, hogy azóta sem tudom elfelejteni azt a pillanatot.
És te mit gondolsz? Megérdemeltem a reakcióját? Vagy félreértett?
Oszd meg a gondolataidat. Érdekelne egy másik szemszög.