Késő ősz volt. A szél hidegen csapott a vállaknak, sodorta a lehullott leveleket a sírkövek között. Az ég alacsony és szürke volt, mintha egy kórházi lepedő lenne kifeszítve száradni. A temető mintha elfeledett hely lett volna: sem élő hang, sem mozgás nem hallatszott, csak az elhervadt fű és a mély csend uralkodott. Egy sír mellett három ember állt. Mária mozdulatlanul állt, mintha gyökerezett volna a földbe, de belül teljes üresség tombolt.
Fekete kesztyűs kezei szorosan ökölbe fogva, arca fakó, tekintete merev volt. Egyszerű, sötét kabátot viselt, rajta egy szokatlanul élénk színű sapka húzódott egészen a szemöldöke fölé. Egészen megfagyott benyomást keltett — mintha a szíve együtt távozott volna a föld mélyére a kis fa koporsóval. Mellette Ászja és Lena álltak. Mindketten fiatalabbak voltak nála, kissé elveszettek, de igyekeztek mellette lenni. Ászja időnként elfojtott zokogással takarta el könnyeit egy zsebkendőbe, míg Lena kőszívű arccal állt, mintha az egész világnak haragudna, amiért itt kell lennie.
A pap gyorsan mormolta az imákat, de a szél elsodorta a szavak apró foszlányait. Egy férfi, aki lapátjával fáradtan dolgozott — valószínűleg napi aprópénzért — gondosan betemette a koporsót. Minden egyes földkupac, ami a koporsó tetejére hullott, tompa fájdalomként hasított Mária mellkasába.
Nem sírt. Nem mozdult. Csak a megfakult ajkai árulták el a feszültséget.
— Véget ért, Masi… véget — suttogta Ászja, megfogva a kezét.
Mária lassan elfordította a fejét. Ajkai remegtek, de nem szólt semmit. Csak egy kérdő tekintet ült az arcán: miért? Túl korán. Túl kegyetlenül. Túl igazságtalanul. Ott, a föld alatt feküdt a kislány, akire olyan régóta várt, akinek már a születése előtt dalolt, megvette az első ruhácskáját, és kiválasztotta a nevét — egy nevet, amit most már senki sem mondhat ki hangosan.
Mária mozdulatlanul állt, és a friss földkupacra bámult, mintha nem a földet nézné, hanem azt a belső ürességet, amely most benne volt. Nem volt sírás, nem volt kiabálás — csak egy mély, bénító érzés, mintha a szív egy darabját tépték volna ki, a többit pedig kitárva hagyták volna.
Ászja óvatosan szorította meg a kezét, Lena pedig kissé távolabb elrejtette arcát a kabátja gallérjába. Senki sem szólt semmit. Mindannyian tudták, hogy nincsenek szavak, amelyek segíthetnének. Nincsenek válaszok a kérdésekre. És senki sem tudta, mi következik most.
Majd hirtelen Mária pislogott — élesen, mintha vakító fényre reagálna. A világ előtte elmosódott, remegett. A temető, a szél, a hideg eltűnt, helyébe egy másik kép lépett.
Fényes irodai világítás, a kávé illata, idegen arcok — és ő. Alexej.
Akkor még minden más volt. Egy kis bútorgyártó vállalathoz ment állásinterjúra. Egyszerű irodavezetői pozíció, semmi különös. De már az első órában valami megmozdult benne. Ő maga lépett elé — magas volt, őszülő hajjal, kasmírkabátban, lágy és magabiztos tekintettel.
— Nyugodt a tekintete — mondta, miközben az önéletrajzát nézte. — Az ilyen emberek a cég alapjai.
Mária zavartan mosolygott. Nem a szavak miatt, hanem a figyelem miatt. Őszinte, felnőtt figyelem volt, semmi flört.
Egy hét múlva már dolgozott, két hét múlva kávéztak egy válaszfal mögött, nevetve a furcsa álmain. Aztán jött az első este, amikor felajánlotta, hogy hazaviszi, és ő elfogadta. Az első reggeli telefon: „Már a munkahelyeden vagy?” Az első óvatos mondat: „Csak a vállalkozás miatt élek a feleségemmel.”
Minden lassan kezdődött, majdnem ártatlanul. Mintha csak egy kicsit lehetne szeretni. Egy kicsit hinni.
Ő nem erőltette, nem sürgette. Ő írta először, ő hívta randira, ő egyszer, egyenesen nézve a szemébe mondta:
— Ha nem lenne az a papírmunka, ha nem lenne ez az üzlet… már régen elmentem volna. Minden Tatyánához van íratva. Régen már nincs ott semmi, csak kötelezettségek.
És Mária először érezte igazán régóta, hogy őt választják. Hogy bíznak benne. Nem tervezett évekre előre — csak élt a „most”-ban.
Alexej figyelmes, gondoskodó, gyengéd volt. Tudta, milyen teát iszik, emlékezett a reggeli fejfájására. Amikor a teszt két csíkot mutatott, ő gondoskodott arról, hogy egy jó klinikán fizetős megfigyelés alatt legyen.
— Minden más lesz — mondta akkor. — Nem hagyom, hogy egyedül legyél. És lesz egy kislányunk. Érzem, ugye?
Ő bólintott. Minden dalolt benne. Még a félelem is — az, ami mindig azt súgta: „Nem lehet ennyire jól” — eltűnt valahová.
A terhesség könnyen telt. A kislány növekedett, mozgolódott, az orvosok dicsérték. Megválasztották a nevet — Veronika. Alexej azt mondta, ilyen nagymamája volt. Mária mosolygott.
Az élet üvegnek tűnt — törékenynek, de szépnek.
Egészen a végzetes estig. Egy átlagos estig. Aminek film és tea lett volna a vége.
Alexej késlekedett, ő már elálmosodott, amikor hirtelen erős fájdalom hasított a hasába. Először csak húzódott, aztán olyan görcs jött, hogy alig tudta elérni a telefont.
— Rosszul vagyok… gyere, kérlek — suttogta.
Ő gyorsan odaért. Kapkodva öltöztek, a kocsiban mellette ült, fogta a kezét.
— Biztosan csak próbák — nyugtatgatta. De Mária tudta, hogy nem így van.
A kórház olyan hideg és kényelmetlen volt, mint egy pályaudvar. Az orvosok egymásra néztek, hívogatták a kollégákat. Egyikük röviden közölte:
— Vészhelyzeti császármetszés lesz. Hipoxia. Azonnal kezdjük.
Nem volt ideje megijedni. Minden rohamosan történt: futkosás a folyosókon, maszk az arcon, hideg — majd a sötétség.
Amikor magához tért, csak a hideget érezte. Orvosszag, kórház. Nehezen mozdította meg a kezét, megkereste a hívókészüléket. Az ajtó ekkor kinyílt.
— Hol… hol van a lányom? — suttogta Mária.
A nővér habozott, majd lehajtotta a fejét.
— Születéskor megállt a légzése. Mindent megtettünk.
Mária mozdulatlanul nézett rá…
Folytatás az első kommentben.