Sosem gondoltam volna, hogy egy egyszerű, ártatlan szívesség végül darabokra szaggatja a bizalmamat – és talán a barátságomat is.
Marie-val hosszú évek óta elválaszthatatlanok voltunk. Gyerekkorunk óta ismertük egymást, együtt nőttünk fel, mindent megosztottunk egymással – titkokat, álmot, fájdalmat és örömöt. Amikor egyik nap megkérdezte, kölcsönadhatnám-e neki a kocsimat egy hétvégére, gondolkodás nélkül igent mondtam.
Azt mondta, az állam túlsó felében élő régi barátait szeretné meglátogatni. A hangja nyugodt volt, mosolya őszinte – legalábbis akkor még így hittem.
„Hétfőn úgy hozom vissza, mintha új lenne” – viccelődött, miközben átvette a kulcsokat.
Nem kételkedtem benne. Miért is tettem volna? Marie mindig mellettem állt. Sosem merült fel bennem, hogy ne mondana igazat.
A hétvége lassan telt. Nem aggódtam, csak vártam a vasárnap estét, hogy halljam, milyen volt az út. Amikor megérkezett, fáradtnak tűnt, de jókedvűnek. Átadta a kulcsokat, adott egy gyors ölelést.
„Még egyszer köszi! Majd mesélek!” – mondta, és már ment is.
De ahogy beültem az autóba, valami megakadt a szememen. A jobb oldali ülésen egy összegyűrt nyugta hevert. Gondoltam, biztosan egy kávé vagy benzinkút blokk – ám amikor kisimítottam, ledermedtem.
Egy neves belvárosi étteremből származott. Egyik sem az a gyorsétterem-típus, inkább az a hely, ahová évfordulókat, lánykéréseket ünnepelni járnak az emberek. A dátum: szombat este.
Azonnal belém hasított a felismerés.
Jason – Marie barátja – egész hétvégére elutazott. Mindkettőnknek elmondta. Marie pedig szombaton este ebben a romantikus étteremben vacsorázott… valakivel. Ketten voltak. Az összeg borsos volt. És semmi sem stimmelt.
Próbáltam lebeszélni magam róla, hogy kombináljak. Talán valami félreértés. Egy rég elfelejtett blokk. Egy meglepetés Jasonnak? De tudtam, hogy nem erről van szó. Ahogy Marie rám nézett az este, az a gyors, sietős mosoly… ott volt mögötte valami.
Másnap reggel, reszkető kézzel hívtam fel. Nem készültem beszéddel. Csak az igazságot akartam.
– Szia, Marie… – kezdtem halkan. – Találtam valamit az autóban. Beszélnünk kell.
Hallottam, ahogy elakad a lélegzete.
– Mit találtál?
– Egy nyugtát. A Le Jardin-ból. Szombat este.
A vonal túloldalán hosszú csend következett. Aztán suttogva megszólalt:
– Emma… nem tudtam, hogyan mondjam el neked.
Vettem egy mély levegőt.
– Marie, Jason nem volt itthon. Kivel voltál ott?
A hangja megremegett.
– Nem az, aminek tűnik…
– Ne mentegetőzz. Csak mondd el. Megcsaltad őt?
Csend. Majd halkan, mintha önmagától is félt volna:
– Igen. Van valaki más. Adam a neve.
A szavai szíven ütöttek. Düh, csalódás, megrendülés – minden egyszerre tört rám. De igyekeztem higgadt maradni.
– Miért nem mondtad el? Miért hazudtál nekem is?
– Mert gyáva voltam – zokogta. – Adam mellett újra önmagam vagyok. De Jason… ő az, akivel az egész jövőmet elképzeltem. Kettőjük között rekedtem, és azt hittem, valahogy fenn tudom tartani ezt a kettős életet.
Hosszú másodpercekig hallgattam. Végül megszólaltam:
– Jason megérdemli az igazat. És neked is szembe kell nézned vele. Ez nem csak rólad szól. Két férfi sorsával játszol.
– Tudom – suttogta. – Nem tudom, hogyan hozhatom ezt helyre… de elmondom neki. Tartozom neki ezzel.
Pár nappal később újra hívott.
– Elmondtam Jasonnek – mondta halkan.
– És? – kérdeztem.
– Teljesen összeomlott. Azt mondta, időre van szüksége. Nem tudom, visszatalálunk-e még egymáshoz, de legalább már tudja az igazat.
Sóhajtottam.
– Nehéz volt, de ez volt a helyes út, Marie.
Talán a barátságunk többé nem lesz ugyanolyan. Talán a történtek örökre nyomot hagynak rajtunk. De egyvalamit megtanultam:
Az igazság néha fáj. De nélküle nincs tiszta újrakezdés. És minden valódi gyógyulás őszinteséggel kezdődik.