Rivera Heights utcái mindig zsúfoltak voltak, de azon a délutánon Daniel úgy érezte, mintha az egész város egyetlen arcot tükrözne vissza: Mayáét. Az autó elhajtott, ő pedig ott maradt bénultan, zakója alatt szívének vad dobolását érezve.
Hat év. Hat hosszú év. És most hirtelen ott volt előtte, három gyermekkel, akik túl ismerősen néztek rá ahhoz, hogy pusztán véletlen legyen.
Aznap éjjel Daniel nem talált nyugalmat. A város fényei vibráltak az ablakon túl, az ital megperdült a poharában, de semmi sem csillapította a fejében zúgó kérdéseket. Vajon Maya tényleg az övéit neveli? Vagy csak képzelődik?
Másnapra megszületett benne a döntés: meg kell találnia.
Asszisztensét riasztotta, nyomozókat fogadott. Napok alatt minden nyomot átkutattak, de Maya olyan volt, mint egy szellem — nem volt bankszámla, nem volt közösségi jelenlét, semmi hivatalos nyom. Mintha valaki eltüntette volna a világ szeme elől.
A hetedik nap reggelén egy boríték várt az íróasztalán. Nem volt rajta feladó. Belül csak ennyi állt: „Ha látni akarod őket, este 9-kor a régi dokkoknál.”
Daniel szíve a torkában dobogott. Nem szólt senkinek, még az embereinek sem. Elhajtott a kikötő felé, ahol a rozsda és a só illata kavargott a hideg szélben.
Ott állt Maya. Az arca érettebb, keményebb lett, mint hat éve, de a szeme… ugyanaz a tekintet, amiért egykor mindent feladott volna. A gyerekek nem voltak vele.
– Te… tényleg te vagy – suttogta Daniel.
Maya ajkán keserű mosoly villant. – Hat év után ennyit tudsz mondani?
– Hol voltál? Miért tűntél el így? És… azok a gyerekek… Maya, mondd meg, az enyéim?
Maya mély levegőt vett. – Igen. A tieid is. De nem úgy, ahogy gondolod.
Daniel ledermedt. – Mit értesz ezen?
Maya közelebb lépett. – Amikor elmentél, nem csak engem hagytál hátra. Akkor már hordtam a szívem alatt az elsőt. De nem akartam, hogy az életed része legyen. Tudtam, milyen világba tartasz: tárgyalótermek, pénz, hideg logika. A gyerekeinket ettől meg kellett védenem.
Daniel szíve összeszorult. – És ezért eltűntél?
– Nem csak ezért. – Maya szeme elsötétült. – Volt valaki, aki segített eltűnnöm. Aki elintézte, hogy ne találj meg.
– Ki? – kérdezte Daniel.
Maya körbepillantott, mintha az árnyékok között keresne valakit. – A te apád.
Daniel megmerevedett. – Apa? Ő évek óta…
– Ő volt az, aki felajánlotta: segít új életet kezdenem, távol tőled. Azt mondta, csak így lesz esélyem, hogy a gyerekeink biztonságban nőjenek fel.
Daniel gondolatai kavargtak. Az apja, a rideg üzletember, aki mindig is irányítani akarta az életét. Most már értette: ő maga csak báb volt egy régi játszmában.
– És most miért bukkantál fel újra? – kérdezte rekedten.
Maya elővette a telefonját. Megmutatott egy üzenetet: „Túl sokáig tartottad távol. Ideje, hogy Daniel ismerje az igazságot. Holnap elmondom neki én, ha te nem teszed.”
– Ki küldte ezt? – sziszegte Daniel.
– A te apád – felelte Maya. – Ő hozott vissza minket a városba.
Danielnek hirtelen minden világossá vált: apja nem a múltat akarta feltárni, hanem a jövőt formálni. Ha a gyerekek tényleg az övéi, akkor örökösök is. Egy új eszköz a családi birodalom sakktábláján.
A kikötői lámpák felvillantak, és egy fekete autó gördült melléjük. Az ajtó lassan kinyílt, és kiszállt belőle az apja.
– Daniel – mondta hűvös hangon –, ideje, hogy találkozz a valódi örökségeddel.
Mögüle előléptek a gyerekek. Három pár szem, amelyek pontosan úgy csillogtak, mint az övéi gyerekkorában.
Daniel térdei megremegtek. – Az enyémek… – suttogta.
– És most a család részévé válnak – felelte az apja ridegen. – Nem bujkálhatnak tovább. Az idő lejárt, Maya.
Maya arcán düh és félelem villant. – Megígérted, hogy békében hagyod őket!
Az öregember elmosolyodott. – Megígértem, hogy biztonságban lesznek. És nálam nagyobb biztonság nincs.
Daniel ekkor először nézett apjára nem fiaként, hanem ellenfélként. A gyerekeire nézett, Mayára, és tudta: ha most nem lép, elveszíti őket, mielőtt igazán megismerhetné őket.
– Nem – mondta határozottan. – Ez nem a te játszmád többé.
Az apja szeme szikrázott, de mielőtt szólhatott volna, Daniel kézen fogta Mayát és a gyerekeket, és elindult velük a sötét utcán. Nem tudta, hova vezet az út, de tudta, hogy most először az övé.
És ahogy a város fényei elnyelték őket, Danielben egyetlen gondolat maradt:
„Ezúttal nem távozom. Nem az apám dönt helyettem. Mostantól én írom tovább a történetet.”