Az otthon, amit együtt építettünk volna – és ami majdnem a fejem fölül tűnt el
Azt mondják, az első közös lakás nem csupán négy fal: egy ígéret a jövőre. Nálunk, Ádámmal, pont ennek kellett volna lennie. Egy világos, két szobás lakás egy régi ház harmadik emeletén, ahol reggelente a napfény átsüt a konyha fehér függönyén, és minden új napnak megadja a kezdő lendületet.
Három hónappal az esküvőnk után írtuk alá a papírokat. A hitelbe mindketten beszálltunk, de az igazság az volt: ez a lakás leginkább a szüleim ajándéka volt.
Édesanyám és apám, Anna és Dénes, a jegyajándék részeként fizették ki a foglalót.
– Ne vitatkozz, kislányom – mosolygott apám. – Csak fogadd el. Szeretettel adjuk.
Ez volt a szüleim szeretetének lényege: nem kértek semmit cserébe. Mindig is csendesen, de megingathatatlanul mellettem álltak.
Ezért is hittem azt, hogy ez a lakás nem csupán tégla és habarcs – hanem bizalom és szeretet. De aztán elkezdtem észrevenni valamit, amit először nem tudtam hova tenni. Dóra, Ádám nővére, másként kezdett viselkedni, valahányszor nálunk járt.
Nem vendégként nézett körbe, hanem mintha épp felmérést végezne. Mintha számba venné, mi mennyit ér. A tekintetében nem volt melegség – csak számítás.
Akkor még azt hittem, csak túlreagálom. De amikor egy családi vacsorán azt mondta:
– Biztos vagyok benne, hogy anyukád ezt a lakást majd rád íratja, Lilla. Mindent megkap a kis hercegnő.
Igaza volt. De semmi köze nem volt hozzá.
Ezután döntöttem el, hogy tartunk egy házavatót. Meg akartam mutatni a világnak – vagy legalábbis a családnak –, hogy ez itt az otthonom, a mi otthonunk.
– Minek ez a felhajtás? – kérdezte Ádám, mikor elmondtam.
– Mert szeretném, hogy egyszerre lássanak minket mindenki. Ne hetente csepegtessük a látogatókat. És… meg akarom mutatni, mit építettem.
Két napig sütöttem-főztem. Mézes-fűszeres csirke, saláták, amik még az ételfotókon is megállnák a helyüket, és egy torta, amibe a szívemet sütöttem bele – még ha kissé félredőlt is.
Az este jól indult. A lakás tele volt nevetéssel, az étel elfogyott, a bor folyt. A háttérben egy indie zenekar szólt, amit Ádám épp akkoriban fedezett fel. Aztán hirtelen csend lett. Valaki megkocogtatta a poharát.
Dóra állt ott, mosolyogva. De ez nem volt kedves mosoly – inkább olyan, mint amit valaki akkor visel, amikor nyerésre áll egy vitában, amit senki más nem tud, hogy zajlik.
– Nézzetek csak rájuk – mondta. – Csodás kis pár. Milyen könnyű nekik: nincs gyerek, nincs gond, csak építik a jövőt. Nem úgy, mint nekem, három gyerekkel egyedül.
A szavai mézesek voltak – de a hangja jeges volt. A gyomrom görcsbe rándult.
Aztán felénk fordult:
– Szerintem ezt a lakást nekem kellene megkapnom. Nekem nagyobb szükségem van rá.
Először azt hittem, rosszul hallok. De aztán Ádám is megszólalt:
– Igaza van. Lilla, gondolj bele… mi akár anyámnál is lakhatnánk egy darabig. A szüleid már segítettek egyszer – biztosan újra segítenének. Ez a lakás tökéletes lenne a gyerekeknek.
Megdermedtem. Mintha valaki épp kihúzta volna a széket alólam.
– Ez most komoly? – kérdeztem, még mindig mosollyal, mint aki abban bízik, hogy ez egy félresikerült vicc.
Ádám arca komoly maradt.
– Szerintem ez ésszerű – mondta. – A lakást úgyis te rendezted be. Én semmibe nem szólhattam bele. Szeretnék egy helyet, ami kicsit… az enyém is.
Dóra eközben már képzeletben átrendezte a nappalit.
A szüleim arcára néztem. Anyám mozdulatlanul tartotta a poharát, apám pedig letette a villáját. A feszültség szinte tapinthatóvá vált.
Aztán anyám megszólalt. Lassan, nyugodtan.
– Nem azért neveltük fel a lányunkat, hogy egy este alatt kiforgassák a saját otthonából.
– Tessék? – kérdezte Dóra.
– Azt akarjátok, hogy lemondjon róla? – folytatta anyám. – Akkor pereljétek be. De nem nyeritek meg.
A szoba elnémult.
– Lilla, add oda a papírokat – fordult hozzám.
Elővettem a fiókból az iratokat, és letettem Ádám elé. Amint kibontotta, az arca elkomorult.
– Ez mi? – suttogta.
– A lakás a nevemen van. Teljes egészében. A szüleim gondoskodtak róla, hogy védve legyek – feleltem halkan. – Te sosem voltál tulajdonos.
Dóra szeme elkerekedett. Az arca elsápadt.
– Ez nem lehet igaz…
– De az – szólt közbe apám. – Mert mi figyeltünk. Tudtuk, hogy mi jöhet. És most tessék: be is következett.
– És most? – kérdezte Ádám feszülten. – Kidobsz?
– Nem én dobtalak ki – válaszoltam halkan. – Te ajánlottad fel másnak az otthonomat. A házasság nem erről szól, Ádám.
Dóra elfordult. Ádám még mindig lapozgatta a papírokat, mintha egy kiskaput keresne.
– Aláírtad a házassági szerződést – emlékeztettem. – Ez benne volt.
– De hát… mi házasok vagyunk!
– Igen. És pont ezért kellett volna tisztelned.
A hangom csendes volt, de minden szó metsző.
Végül távoztak. Szótlanul, feszülten. Az ajtó becsukódott mögöttük, és egy korszak is vele együtt véget ért.
Anyám hátradőlt.
– Na, Lilla. Most már tényleg van okunk tortát enni.
Mosolyogtam. Először azon az estén.
Egy héttel később Ádám találkozót kért. Egy semleges kávézóban ültünk le.
– Nem akarom a válást – kezdte. – Hibáztam. Nagyon.
– Igen – válaszoltam. – Megaláztál. És nem kérdeztél. Előbb döntöttél másokkal, mint velem.
– Próbálhatnánk újra…
– De már nem ugyanaz lennék, Ádám. És már te sem vagy ugyanaz. Amit tettél, nem csak hibás döntés volt – hanem bizalomvesztés.
Kifizettem a kávém, felálltam, és búcsúzás nélkül távoztam.
A séta hazafelé hűvös volt, de a szívemben végre melegség volt. Tudtam: ez a lakás már nem csak a szüleim ajándéka.
Ez az én szabadságom kezdete lett. És most már tudtam – bárki bármit is mond –, ez az otthon valóban az enyém.