— Nem gondolod, hogy a fiam, Nikita, egy idegen gyerekről fog gondoskodni? — mondta Svetlana Pavlovna, miközben óvatosan letette a porceláncsészét a csészealjra. — A fiú már elég nagy, ideje, hogy önállóvá váljon.
Irina úgy érezte, hogy a levegő megfagyott a szobában. A sógornő kifogástalan ezüstszínű haját, drága manikűrjét és ékszereit hirtelen furcsa árnyékok övezték.
A mosolygó, vékony ajkak mögött valami ragadozó, félelmetes dolog rejtőzött.
Márk korán ébredt, mint mindig. Irina már a tűzhely mellett állt, fakanállal kevergetve a rántottát.
A frissen főzött gyógynövénytea illata töltötte meg az új konyhájukat. Két hét házasság után Irina még mindig nem tudta megszokni, hogy ezt a házat sajátjaként említi. Minden ideiglenesnek tűnt, mintha ő és a fia csak vendégek lennének Nikita tágas házában.
— Anya, láttad a kék pulóveremet? — kérdezte Márk, miközben a konyha ajtajában megállt, kezében egy halom tankönyvet szorítva.
— A szekrényedben, a felső polcon — mosolygott Irina, miközben fia felé fordult. Tizennégy évesen már majdnem elérte őt magasságban. Az arca élesebbé vált, és egyre inkább az apját kezdte idézni. — Fésüld meg a hajadat, úgy nézel ki, mint egy pitypang.
Márk fintorgott, de engedelmeskedve simította hátra a sötét fürtöket. Irina elé tette a tányért.
— Nem lesz több költözés? — kérdezte csendesen, miközben a tányért nézte.
— Több nem lesz — Irina könnyedén megérintette a vállát. — Most már van otthonunk.
Nikita lejött, miközben Márk még a reggelijét ette. Magas, melegbarna szemekkel, egy kicsit még zűrösen aludt. Megcsókolta Irinát az arcán, és megzavarta Márk haját.
— Milyen voltak a vizsgák, fiam?
— Jól — vonogatta a vállát Márk, de Irina észrevette, hogy titokban mosolygott. Fél év ismerkedés után Márk egyre inkább feloldódott az új apjával.
Az ajtó csengése megszakította a reggelit. Svetlana Pavlovna belépett meghívás nélkül, és a szokásos, udvarias, de hideg mosolygásával üdvözölte őket.
— Jó reggelt, család! — Megcsókolta fiát a homlokán, biccentett Irinának. Márkot mintha meg sem látta volna. — Nikitushka, elfelejtetted nálam a kocsiddal kapcsolatos papírokat. Hoztam őket.
Míg Nikita átnézte a papírokat, Svetlana Pavlovna figyelmesen szemlélte a konyhát, minden apró részletet megjegyezve.
Irina úgy érezte, hogy megfeszülnek a vállai. Az első találkozásuk óta mindig érezte ezt az értékelő tekintetet, amitől összegörnyedt volna.
— Irina, ma délután szabad leszel? — kérdezte hirtelen a sógornő. — Térj be hozzám egy teára. Jól elbeszélgethetünk, jobban megismerhetjük egymást.
— Persze — bólintott Irina. — Nagyon szívesen.
Márk gyanakvóan nézett anyjára. Mindig is érezte, hogy valami nem stimmel. Svetlana Pavlovna még szélesebben mosolygott, de a szemei továbbra is jéghidegek maradtak.
— Szuper. Várlak háromkor.
Amikor a sógornő elment, Irina sóhajtott. Egy megmagyarázhatatlan félelem ült a mellkasában. Nikita, észrevéve az állapotát, megölelte:
— Csak próbálkozik. A maga módján.
— Persze — Irina mosolygott, de nem hitt a saját szavaiban.
Háromnegyed háromkor már a tükör előtt állt a hallban, és igazította a blúza gallérját. Márk, miközben a matematikai szakkörére készült, figyelte a feszültségét.
— Nem szeret téged — mondta hirtelen. — És engem sem.
— Ne mondj butaságokat — mondta Irina, miközben megsimogatta a fia arcát. — Csak időre van szüksége.
— Soha nem értettem, miért kell a felnőtteknek hazudniuk — vonta meg a vállát Márk. — Úgy néz ránk, mintha mocsok lennénk a föld alatt.
Irina nem tudott mit mondani. Svetlana Pavlovna mindössze két hányra élt, a szomszédos házban. Az ajtó azonnal kinyílt, mintha a sógornő várta volna őt.
— Gyere be, drága. A víz már forr.
A nappali ragyogott a tisztaságtól. Antik bútorok, drága keretű képek, porcelánkollekció — minden azt hirdette, hogy a háziasszony gazdag és tisztelt.
Irina leült a kanapé szélére, összefonta a kezét a térdén. Svetlana Pavlovna porceláncsészébe öntötte a teát, és egy ezüsttálcáról süteményt kínált.
— Ugye szeretnéd, hogy Nikita boldog legyen? — kérdezte hirtelen, miközben kevergette a cukrot a csészében.
A beszélgetés ezzel a mondattal kezdődött, és Irinában valami szorult, előérzet volt valami rosszra.
— Persze, szeretném — válaszolta Irina óvatosan, érezve, ahogy a szíve gyorsabban ver. — Mindannyian azt akarjuk, hogy a szeretteink boldogok legyenek.
Svetlana Pavlovna egy darabot tépett a süteményből, ezüst villával a szájába tette, és lassan megemésztette.
Egy kis krém maradt az ajkán, amit finoman letörölt, majd Irinára meredt.
— A fiamnak valódi családra van szüksége — mondta, nem eresztve a tekintetét. — Te aranyos vagy, házias, de van egy probléma.
A sógornő lehelyezte a csészét a csészealjra. A porcelán hangosan csengett, és Irina egész teste megremegett.
— El fogod adni a gyereket a gyermekotthonba, mivel nem ő az én fiam! — mosolygott a sógornő olyan természetesen, mintha egy egyszerű napi vásárlásról beszélne. — Mindenről tudok…