Elhagyta gyermekeit a fenyves mélyén a gazdag élet reményében – de tizennyolc év után a múlt mégis utolérte
A falu szinte teljesen kihalt. A tizennyolc házból már csak kettőben élt valaki: az egyikben az idős Varvara, a másikban pedig István és Anasztázia. Nem született gyermekük, de volt egy bakkecskéjük, három anyaállat, néhány tyúk, és egy kis kert, amit inkább csak megszokásból tartottak rendben. Amit kellett, már régóta a központból hozta ki a postakocsi.
Aznap Anasztázia gombászni indult. Augusztus vége bővelkedett vargányában, mintha az erdő meg akarta volna köszönni neki a sok évnyi türelmet. Vállán fonott kosarat vitt, halkan dúdolta fiatalkori kedvenc dalát. Az erdő régóta szentély volt számára – menedék a magány elől, a mély bánat elől, amit már évtizedek óta csendben cipelt.
Először csak susogást hallott. Megállt, hallgatózott – aztán rájött: ez sírás. Nem is egy, hanem kettő.
Elindult a hang irányába, és egy tisztáson megpillantott egy elhagyott kabátot. A kabátba bugyolálva két újszülött sírt – egy fiú és egy lány, meztelenül, köldökzsinórral. Törékenyek, pici kis emberkék.
Anasztázia ledermedt. Letette a kosarat, letérdelt melléjük. A könnyei megindultak, mielőtt egy szót is szólhatott volna.
– Istenem… – suttogta, miközben a kislányt magához ölelte. – Ki képes ilyet tenni veletek, kicsikéim…
Óvatosan visszabugyolálta őket a kabátba, a karjába vette őket – nehezen, de gyengéden –, és elindult hazafelé az erdőn át, mintha a sötétben is ismerte volna az utat.
István a tornácon ült cigarettával a kezében, mikor meglátta őt. Amint meglátta, mit hozott, elkomorodott.
– Ez meg micsoda?
– Babák – válaszolta Anasztázia. – Az erdőben találtam őket. Sírtak. Egy fiú és egy lány.
István nem szólt semmit. Felállt, kinyitotta az ajtót. Az asztalon még ott volt a reggeli kása, amit ő hagyott ott. Félretette, és melegíteni kezdte a kecsketejet.
– Anaszti… tudod, hogy ez nem így megy, igaz?
– Tudom. De nem tudtam otthagyni őket.
Nem félelemből sírt. Hanem mert hatvanévesen egy olyan csoda érte, amit már nem remélt: félelmetes, fájdalmas, de valódi.
Másnap elmentek a falugondnoki irodába Gálához. Ő egyből átlátta a helyzetet. Levette a szemüvegét, megdörzsölte az orrnyergét.
– Szóval megtaláltátok őket… Nem ti vagytok az elsők, és nem is az utolsók. Segítek. A hivatalos papírokban úgy szerepelnek majd, mint „talált gyermekek”. De tudjátok, ez nem város. Itt az orvos havonta egyszer jön csak.
Anasztázia bólintott. Tudta jól. De a szíve így is összeszorult.
A gyerekek velük nőttek fel. Anasztázia éjszakánként felkelt, etette őket, altatókat énekelt. István vizet hordott, pelenkát cserélt – ő, aki korábban még a kecskét sem volt hajlandó megfürdetni. A gyerekek először csak „hh-hh”-nak hívták őt – így hangzott első nevetésük.
Hatévesek voltak, amikor levél érkezett az állami nevelőintézettől. Be kellett őket íratni iskolába, bizottság elé kellett vinni őket.
Anasztázia kis batyukat csomagolt. Kézzel varrt ingeket, kötött zoknikat, szárított almát tett bele. A tornácon búcsúztak el egymástól. A gyerekek sírtak, kapaszkodtak beléjük.
– Nagyi, ne hagyj ott minket – mondta Makar.
– Ugye visszajövünk hamarosan? – kérdezte Darja.
Anasztázia csak bólogatni tudott. A könnyei elárulták minden szavát.
Eltelt tizennyolc év.
És azon a napon, amikor felnőttek lettek, Makar és Darja megtudták, kik is ők valójában.
Minden, amit addig hittek, darabokra hullott.
Makar egész éjjel nem aludt. A szénapadláson ült, ott, ahol egykor a vihar elől bújt el. Most a vihar belül tombolt – halk, fojtogató harag formájában.
Darja a házban forgolódott. Ő máshogy érzett: reménykedett, talán mentegette még az anyjukat – hátha nem volt más választása. Még mindig keresett egy emberi magyarázatot.
Makar már nem.
Másnap elmentek a városba, az archívumba. A poros dokumentumok között kutattak – érkezési és eltűnési nyilvántartások. Gálina Mihajlovna egy telefonhívással elintézte, hogy betekinthessenek.
A dokumentum megvolt. Az évszám stimmelt.
Név: Sz. Liliána, 18 éves. Ideiglenesen érkezett, nem regisztrált. Terhesen látták. Két héttel a szülés után eltűnt.
Aláírás: Sokolova V.A., körzeti ápoló.
Darja ujjával végigsimított a papírlapon.
– Liliána… Ő az. Sz. L.
– Megkeressük – mondta halkan, de eltökélten Makar.
Először Varvara nénit keresték fel – a falu utolsó élő tanúját.
– Liliána? Hogyne emlékeznék. Fekete hajú, büszke teremtés. Úgy nézett rád, mintha adósa volnál. Azt mondta, elmegy a városba, színésznő lesz, vagy énekesnő. A férfiak rajongtak érte, mint méhek a mézre.
– Egyedül lakott?
– Igen. A régi fürdőházban. Aztán egy nap eltűnt. Senki nem is vette észre, mikor.
Darja megtalálta a közösségi oldalakon.
Tökéletes fotók. Élénk ruhák. Gondosan kihúzott szemöldök, vörösre festett ajkak. Egy elegáns férfi mellett – drága öltöny, tekintélyes karóra. A kép alá ez volt írva:
„Az én Viktorommal. Hálás vagyok a sorsnak a szeretetért, a stabilitásért és a támogatásért.”
Darja remegett. Az egész teste.
– Boldognak tűnik. Minket meg úgy dobott el, mint a szemetet.
Makar csendben nézte a képernyőt, majd megszólalt:
– Elmegyek. A szemébe akarok nézni.
Folytassam innen a történetet magyarul?