A gazdag osztálytársak kinevették a takarítónő lányát – de a szalagavatóra limuzinnal érkezett, és mindenkinek leesett az álla
– „Hé, Kovaleva, igaz, hogy anyád tegnap a mi öltözőnket suvickolta?” – harsogta Kirill Bronszkij az osztályban, miközben a padjára könyökölt, és türelmesen kivárta, hogy csend legyen, mindenki rá figyeljen.
Szonja megdermedt. Még a könyvét sem tudta rendesen eltenni. A teremben feszült némaság uralkodott, minden tekintet őrá szegeződött.
– „Igen, az anyukám az iskola takarítónője” – felelte nyugodtan, miközben tovább pakolta a holmiját. – „És akkor mi van?”
– „Semmi különös” – vigyorgott Kirill gúnyosan. – „Csak azon gondolkodtam, hogy mivel érkezel majd a bálba. Talán felmosóvödörrel felszállsz a buszra?”
Az osztály nevetésben tört ki. Szonja csendben a vállára vette a táskáját, és szó nélkül kisétált.
– „Az anyád csak egy takarítónő! Értsd már meg végre, hogy ez a valóság!” – kiáltott még utána Kirill.
Szonja meg sem fordult. Régóta nem törődött már az ilyen gúnyolódásokkal. Mióta ötödikben ösztöndíjasként bekerült ebbe a rangos iskolába, pontosan tudta: itt a pénz, a márkák és a családi kapcsolatok számítanak – neki pedig ezekből egy sem volt.
Édesanyja, Nadezsda Kovaleva, a hátsó bejáratnál várta őt. Bár csak harmincnyolc éves volt, az évek kemény munkája mély nyomokat hagyott rajta. Kifakult farmer, egyszerű kabát, és egy lazán feltűzött konty. Így élte a mindennapokat.
– „Szonyuska, ma valahogy szomorúnak tűnsz” – jegyezte meg, miközben együtt sétáltak a buszmegálló felé.
– „Semmi baj, anya. Csak fáradt vagyok, algebradolgozat volt” – hazudta Szonja.
Soha nem beszélt anyjának a bántásokról, amiket az iskolában kapott. Nem akarta még jobban megterhelni. Nadezsda három állásban dolgozott – reggel az irodaházban, délben az iskolában, este pedig a szupermarketben –, csak azért, hogy Szonja jó iskolába járhasson és egyszer egyetemre mehessen.
– „Képzeld, jövő szerdán szabadnapos vagyok. Elmehetnénk valahová együtt” – vetette fel mosolyogva.
– „Jól hangzik, anya, de sajnos pont akkor van fizika pótórám” – füllentett Szonja. Valójában semmilyen órája nem volt, csak pincérkedett egy közeli kávézóban, hogy egy kis pénzt összeszedjen.
Közben az iskolai büfében Kirill épp nagy mellénnyel hencegett.
– „Biztos vagy benne, hogy bevállalod ezt a fogadást?” – kérdezte Denis, miközben a többiekkel beszélgetett.
– „Teljesen!” – vágta rá Kirill magabiztosan. – „Ha Kovaleva anyja nem busszal, hanem valamirevaló autóval hozza el a lányát a bálra, akkor nyilvánosan bocsánatot kérek.”
– „És ha taxival jönnek?” – érdeklődött Vika, egy szendvicset majszolva.
– „A taxi nem ér. Minimum egy középkategóriás kocsit várok.”
– „Áll az alku!” – mondta Denis, és kezet ráztak.
Szonja eközben a büfé mögött, tálcával a kezében hallgatta végig a beszélgetést. Őket nem látták – de ő mindent hallott.
Aznap este sokáig forgolódott az ágyában. Egy rendes autó a bálon – ez lehetne az a pillanat, amikor végre megmutatja, mire képes. De hol szerezzen rá pénzt? Egy limuzin sofőrrel együtt egy hónapnyi fizetése volt a kávézóban…
Az irodaházban, ahol Nadezsda dolgozott, hajnali hatkor kezdődött a műszakja. Nyolc óráig minden folyosót és mosdót ki kellett takarítania, hogy ne zavarja a dolgozókat.
– „Jó reggelt, Nadezsda Andrejevna!” – köszönt rá valaki, miközben épp a VIP Motors üvegajtaját törölte fényesre.
A hang tulajdonosa Igor Vasziljevics Szokolov volt, a tulajdonos, aki mindig elsőként érkezett.
– „Jó reggelt, Igor Vasziljevics” – válaszolta illedelmesen.
– „Hogy van a lánya? Készül már a bálra?” – kérdezte udvariasan.
– „Igen, már csak egy hónap van hátra. Nagyon izgatott” – felelte az asszony, halvány mosollyal.
Szokolov gyakran mesélt fiáról, Makszimról, akit egyedül nevelt, mióta a felesége elhagyta őket.
– „Ma fontos megbeszéléseim lesznek. Tudna délután visszajönni, hogy újra áttörölje a tárgyalót? Természetesen pluszpénzért.”
– „Természetesen, ahogy kívánja.”
Két héten át Szonja alig aludt. Tanult, dolgozott, minden fillért félretett. De még mindig kevés volt.
Egy szombat este Szonja esőben állt a buszmegállóban, teljesen elázva, amikor egy fekete SUV fékezett le mellette.
– „Hazavigyelek?” – kérdezte egy fiatal srác az ablakon kihajolva.
Szonja óvatosan nézett fel.
– „Te vagy Szonja Kovaleva, igaz? Én Makszim vagyok, apám együtt dolgozik az anyáddal.”
Rövid hajú, egyszerű srác volt – semmi hivalkodás.
– „Ne aggódj, épp a rendszergazdánkat viszem haza. Láttalak, és gondoltam, felajánlom.”
Az autóban hátul egy férfi laptopozott.
– „Te hányadikos vagy?” – kérdezte útközben Makszim.
– „Tizenegyedikbe járok. Egy hónap, és itt a szalagavató.”
– „Én tizedikes vagyok a huszonkettes suliban.”
Amikor Szonja kiszállt, Makszim egy névjegyet nyújtott át.
– „Ez a YouTube-csatornám – autókról szól. Lehet, érdekel.”
Április végére Nadezsdának feltűnt, hogy lánya későn jár haza.
– „Szonja, valami nyomja a lelked. Mi történt?”
A lány felsóhajtott.
– „Anyu… részmunkaidőben dolgozom a Michajlov kávézóban.”
– „De hát közelegnek az érettségik!”
– „Egy kis meglepetést akartam neked. Szép ruha, cipő…”
Az autóbérlésről nem szólt.
– „Drágám… semmire nincs szükségem. Csak tanulj rendesen.”
De Szonja nem adta fel. Még aznap este újra dolgozni ment. Közben a szünetekben limuzinbérlést keresett neten – de az árak elrémisztették.
Már épp zárni készült, amikor egy ötvenes férfi lépett hozzá.
– „Te vagy Szonja Kovaleva?”
– „Igen…” – felelte bizonytalanul.
– „Pavel Dmitrijevics vagyok, Igor Vasziljevics asszisztense. Megkért, hogy adjam át ezt.”
Átnyújtott egy borítékot. Szonja kinyitotta – benne egy limuzinbérlésről szóló szerződés, sofőrrel, plusz egy kézzel írott üzenet:
„Néha csak annyi kell, hogy elfogadd a segítséget. Sok sikert, Szonja. – I. S.”
A könnyei kicsordultak. Nem hitt a csodákban – de most egy valódi csoda történt vele.
A bál napja derűs és meleg volt. Az iskola előtt elegáns diákok gyülekeztek. Ki szülei kocsijával, ki taxival érkezett. Kirill is ott volt, apja terepjárójából kiszállva.
Ekkor fehér limuzin gördült be csendben.
A motor leállt, az ajtó kinyílt, és Szonja lépett ki belőle – kék estélyiben, hibátlan frizurával. Mellette ott állt édesanyja is, egyszerű, de gyönyörű ruhában.
Mindenki elnémult. Kirill arca elsápadt.
Szonja magasra emelte a fejét, és Kirill mellé lépett.
– „Na, Kirill?” – kérdezte mosolyogva. – „Itt az idő bocsánatot kérni.”
A fiú lesütötte a szemét.
– „Sajnálom… neked és anyukádnak is.”
Szonja bólintott. Több nem is kellett.
Ez az este örökre vele marad. Nem a limuzin miatt, hanem azért, mert rájött: az ember értékét nem a pénz, hanem a méltósága és a kitartása határozza meg.