Timur észrevett egy fiatal takarítónőt, aki egy sarokban ült, arca könnyektől átázva.
– Elnézést, segíthetek valamiben? Mi történt? Bántott valaki? – kérdezte halkan.
A lány összerezzent, gyorsan letörölte könnyeit, majd így szólt:
– Semmi baj, ne aggódjon miattam.
– Nincs miért bocsánatot kérni. Biztos vagy benne, hogy jól vagy? – folytatta Timur aggódva.
– Igen, köszönöm, visszamegyek dolgozni – felelte sietve, majd gyorsan elhagyta a helyiséget.
Timur egyedül maradt, vállat vont, és arra gondolt, hogy nem lehet füst tűz nélkül. Az irodába menet töprengett, hogyan segíthetne a lánynak. Amint beért, hátradőlt a székében és elmosolyodott: persze, hogy Tatjana Jegorovna jutott eszébe.
Tatjana Jegorovna régóta dolgozott a cégnél, rendet tartott, és mindenről tudott, ami az alkalmazottakkal történt. Timur előkereste a számát a noteszéből és felhívta:
– Jó napot, Tatjana Jegorovna. Tudna tíz perc múlva bejönni az irodámba?
Nem sokkal később Tatjana a teáját kortyolgatva ült Timur irodájában.
– Talán csak azért hívtam, hogy megkínáljalak egy csésze teával? – tréfálkozott Timur. – Miért ne hívhatna meg egy főnök egy takarítónőt teázni?
Tatjana mosolygott:
– Na, ne viccelj, Timur Alekszandrovics! Mire vagy kíváncsi?
– Van egy kérdésem. Ki ismeri a munkatársainkat jobban, ha nem maga? Mit gondol az új takarítónőről?
– Jó lány, szorgalmas. Az élet nem volt kegyes hozzá, de nem adja fel. Mi történt?
– Láttam, hogy sírt. Megkérdeztem, de elszaladt – magyarázta Timur.
Tatjana összehúzta a szemöldökét.
– Itt sírt? Mondtam neki, hogy ne figyeljen azokra a sminkelt babákra. Csak száj és szempilla az egész. Sonja mindent nagyon komolyan vesz.
– Szóval bántják őt? – érdeklődött Timur. – Hogyan?
– Amint megjelent, kezdődött. A lányaink ápoltak, drága ruhákban, sminkkel. Sonja meg egyszerű, természetesen szép. Ezért támadják – lenézik a szegénységet, megvetik a gyengéket. Nem így van ez a férfiaknál is? Ha gyengeséget éreznek, szórakozásból zaklatnak – magyarázta Tatjana.
Timur, aki nem kedvelte a munkahelyi intrikákat, mégis tovább faggatózott:
– És pontosan hogyan bántják?
– Kinézet, ruha miatt. Csúfolják, „nyomornegyed királynőjének”, „szamárbőrnek” hívják. Nincsenek divatos cipői, ruhái… ennyi – válaszolta Tatjana.
Timur meglepődött.
– A mi csapatunkban, ahol sokan diplomások, hogy lehetséges ez? Talán téved?
– Nem, nem tévedek. Még Szvetlánát is megfigyelmeztettem, hogy higgadjon le. De nekik ez túl jó móka – vallotta be őszintén Tatjana.
– És az élete? Valóban ilyen nehéz? – kérdezte Timur.
– Igen, az anyja beteg, nem kap rokkantsági ellátást. Nem tud dolgozni, de gyógyszerekre szüksége van. Sonja mindent megtesz, hogy támogassa őket. Okos, de nincs ideje tanulni – mesélte Tatjana.
Timur elgondolkodott. Hogyan lehet ilyen kegyetlen az ember manapság? Megköszönte Tatjanának az információt, elkísérte az ajtóig, és egyedül maradt a gondolataival az emberek közti igazságtalanságról.
Úgy döntött, beavatkozik, és megpróbálja megváltoztatni a helyzetet. Elővette pénztárcáját, kivesz minden pénzét, és elindult a folyosóra, ahol meglátta Sonját és Tatjanát takarítani a nagytermet.
Volt elég idő, és sok munka a takarítóknak, így Timur csendben besurrant a raktárhelyiségbe. Azonnal meglátta Sonja táskáját. Kinyitotta, és megtalálta benne a pénztárcát, hogy diszkréten oda tegye a pénzt, segítve ezzel a lányt, hogy ruhát vegyen. Ha nyíltan adta volna át, az esetleg megszégyenítette volna.
Már készült betenni a bankókat, amikor megakadt a szeme egy ismerős aranykereszten a pénztárcában. Nem kerülhetett ide egy idegen tulajdonában! Timur elgondolkodott.
Ez az kereszt egyedi volt: egyszer az apjáé volt. Hirtelen felidéződtek benne a húsz évvel ezelőtti események. Anyja hirtelen megbetegedett, állapota gyorsan romlott. Tízéves Timur aggódva nézte, ahogy apja kimerülten és kétségbeesetten orvoshoz vitte anyját, de a kezelés nem volt elég.
Aznap reggel anyja reggelit készített. Úgy tűnt, javul az állapota, és Timur azt hitte, hamarosan felépül. De még ki sem mentek a házból, amikor anyja elsápadt és összeesett. Apja felkapta őt az ölébe és kiáltott:
– Gyorsan, az autóhoz, megyünk a kórházba!
Timur mellette ült az autóban, fogta a kezét, és csendben sírt. Apja olyan gyorsan vezetett, hogy mindenki félrehúzódott. A város közel volt, amikor egy előzés közben összeütköztek egy másik autóval.
Apja biztos volt benne, hogy megússza, de az ellentétes irányból érkező sofőr ijedtében elvesztette az uralmat és letért az útról. Apja ráfékezett, kiáltott:
– A fenébe! – Nem ütközött neki, de balesetet okozott – az autó felborult.
Apja visszafordult, és odasietett a felborult kocsihoz. A járdán, az egyik repedt szélvédőnél Timur meglátott egy hatéves kislányt. Anyja, aki a volán mögött ült, véres volt. A lány szinte sértetlen volt, de az asszony súlyosan megsérült. Apja kihúzta a nőt, és mereven bámulta. Vér folyt az egyik arcán, a másik tiszta maradt.
Hirtelen megragadta apja nyakában lógó keresztet, kapaszkodva bele, és suttogta:
– Segíts megmenteni a lányomat.
Apja hátralépett:
– Nem tudok, a feleségem a kocsiban haldoklik!
Visszarohant az autóhoz, és elindultak. Timur könyörgött:
– Apa, nekik segítség kell, valaki meg fog állni, de nekünk gyorsabban kell a kórházba érnünk!
Timur észrevette, hogy apja nyakán már csak a kopott lánc egy darabja lógott. A helyzet ijesztő volt, és út közben a kórházig elképzelte, mi történhetett az asszonnyal és a kislánnyal.
Mikor megérkeztek, már késő volt: az orvos azt mondta, hogy anyja szíve nem bírta, meghalt. Az élet két részre szakadt: előtte és utána. Most Timur újra szembesült a múlt visszhangjával, kezében tartva a fénylő keresztet, mintha ezzel zárná le az emlékek körét.
Élete során Timur és apja soha nem beszéltek arról a végzetes úti eseményről. Eleinte Timur megpróbált híreket keresni a balesetről, de hamar feladta a hiábavaló kutatást. Semmit sem talált.
Azóta tizenhárom év telt el. Timur apja már rég nyugdíjba vonult, sokat utazott, gyakran járt felesége sírjához. Soha nem nősült újra, pedig lehetősége lett volna rá.
Timur sikeres üzletember lett, ismert városi személyiség, aki próbálta kitörölni minden kellemetlen emléket…
Egyszer azonban valaki megszólította:
– Elnézést, mit csinálsz itt?
Véresen fordult, és meglátta Sonját. Rájött, milyen furcsán néz ki, ahogy más pénztárcáját tartja a kezében.
– Bocs, Sonja. Talán furcsán hangzik, de akartam neked egy bónuszt adni, és nem tudtam, hogyan tehetném ezt egyszerűbben. – Átadta neki a pénzt, bocsánatot kért, és sietve elhagyta a raktárt.
Otthon Timur több órát gondolkodott, majd úgy döntött, beszél apjával.
– Apa, beszélnünk kell – mondta, leülve mellé.
Alexander Kirillovics felhúzta a szemöldökét:
– Végre megnősülsz?
– Nem, apa, nem erről van szó. Emlékszel, mikor anyát vittük a kórházba, és baleset történt?
Apja összehúzta a szemöldökét:
– Azt hittem, nem emlékszel már arra.
– Nem, apa, nagyon jól emlékszem. Akkor nem segítettünk nekik, és anyám a kocsiban haldoklott.
– Igen, Timur. De nem volt választásunk.
– Nem is hívtunk mentőt. Apa, az a lány, aki abban a kocsiban volt, most nálam dolgozik. Segítenünk kell.
Apja fel-alá járkált a szobában, majd visszament a fiához:
– Miért vagy biztos benne, hogy ő az?
Timur elmesélte a napi eseményeket.
– Azt hiszed, nem gondoltam arra a napra? Az asszony súlyos sérüléseket szenvedett. El volt átkozva.
– Túlélte, de rokkanttá vált. A lánya visel mindent a vállán, és csak tizenkilenc éves. Apa, valahogy segítenünk kell.
Alexander Szergejevics a fiára nézett:
– Timur, hogy rokkant vagy sem, az a múlt. Nem mi voltunk a hibásak. A tapasztalatlan sofőr nem tudta irányítani az autót. Egyáltalán nem értünk hozzájuk.
– Értem, de apa, most itt és most van esély segíteni. Tényleg akarsz, hogy valaki egész életében gyűlöljön minket? – Timur felállt. – Mindig tiszteltem, tudtam, hogy erős vagy. Most csalódottabb vagyok, mert most javíthattad volna azt a helyzetet.
Elment, szokatlanul mély szomorúsággal a szívében. Az apa, akit mindig tisztelt, most idegennek tűnt számára.
Amikor Sonja belépett az irodába, Timur először vette észre valódi szépségét. Igazán bájos volt, és az osztály dolgozói valószínűleg csak irigyek voltak rá.
– Ülj le, Sonja – ajánlotta. – Hosszú beszélgetésünk lesz.
Sonja aggódva nézett rá:
– Valamit rosszul csináltam?
– Nem, minden rendben, ülj csak le – nyugtatta meg, miközben elé tette a kávét és maga is leült. – Sonja, miért nem tanultál tovább?
Ő csak megvonta a vállát:
– Még nem tudtam. Anyám nagyon megbetegedett.
– Mi történt az anyáddal? – kérdezte Timur.
– Régen volt egy balesetünk. Valami baja lett a gerincének – kezdte magyarázni. – Fájdalmai voltak hosszú séta vagy állás után, most már folyamatosan. Az orvosok nem tudják, mi baja, és nem engedhetjük meg magunknak a jó klinikát. Spórolok. A te cégednél dolgozom, emellett őrként is, és takarítok a lépcsőházakban. A jövedelem kevés, de próbálkozom.
Timur az ablakhoz lépett, mélyen elmerülve a gondolataiban:
– Szóval ez a baleset okozta az összes nehézségedet?
– Így lehet – bólintott.
Timur visszatért a székébe, de váratlanul megszólalt a telefonja — apja hívta.
– Egy pillanat, kérem – bocsánatot kért.
Apja hangja aggodalmas volt:
– Timur, találkoztam vele. Normálisan beszéltünk. Most intézem a kezelését a klinikánkon. A legjobb szakembereink vizsgálják meg. Kiderült, hogy nagyon jó nő, és úgy tűnik, nem haragszik. Majd elmagyarázom mindent később.
Timur széles mosollyal nézett Sonjára:
– Sonja, igazán segíteni szeretnék neked. Elintézem a tanulmányaidat és anyagilag is támogatom majd.
– De nem tudok tanulni, anyám… – kezdett tiltakozni.
– Anyádat már beutalták egy kiváló klinikára. Apám intézte ezt – mondta, látva a meglepett tekintetét.
– De miért? Miért pont így? – csodálkozott a lány.
Timur arca az ujjaiban rejtőzött el:
– Nem tudom, hogy fogsz reagálni, de el kell mondanom. Én voltam abban a kocsiban, amelyik előzött. Apám vezette, és anyám a hátsó ülésen haldoklott. Siettünk, eszméletlen volt.
Sonja elgondolkodva nézett rá:
– Szóval ezért nem segítettetek?
– Igen, apám akkor nem volt önmaga. Ez nem mentség, de adj nekünk esélyt, hogy most segítsünk. Mindent megteszek, hogy megváltoztassam az életedet – mondta keserű hangon.
Többféle segítséget ajánlott fel. Sonja, megrendülve, az ajtóban megfordult:
– Tudom, hogy ez egész életedben gyötört. De talán apád megkönnyebbül. Anyám tapasztalatlan volt vezetésben, ezért történt a baleset. Épp csak megtanult vezetni, alig vezetett. Aznap valaki hívta, hogy apád mással mulat. Elvesztette a fejét, beült a kocsiba, és én csak vele voltam… Ha nem te, más megijesztette volna – mondta, majd elment.
Timur úgy érezte, mintha lehullt volna róla egy teher: könnyebben lélegzett. Segített Sonjának és anyjának, és most már tiszta volt a lelkiismerete.
Fél évvel később Timur ismét apjához ment.
– Apa, beszélnünk kell – jelentette be.
– Mi most? – aggódott apja.
– Most tényleg megnősülök. Sonja hamarosan befejezi a tanulmányait, és beadjuk a kérelmet.
Az egész iroda ünnepelt az esküvőn, Tatjana Jegorovna vezetésével. Sonja anyja hosszú rehabilitáció után önállóan tudott járni, és még egy kicsit táncolt is az ünnepségen
.
A korábbi irodai bántalmazók sem merték felnézni Szonja Szergejevnára és a főnökre, hogy gratuláljanak nekik.