Mindig is felelősségteljes bérlőnek tartottam magam.
Időben fizettem a lakbért, tisztán tartottam a lakást, és mindig betartottam az épület szabályait.
A főbérlőm, Mr. Thompson, egy idős, visszahúzódó férfi volt, aki nem foglalkozott túlzottan az épület mindennapi dolgokkal. Amíg a bérleti díj rendben megérkezett, addig nem zavarta őt semmi.
Ez egy nyugodt, kényelmes megállapodás volt, és sosem gondoltam volna, hogy bármi különös történhet.
Mindez egy este kezdődött, amikor egy váratlan hívást kaptam tőle.
Már egy éve laktam a lakásban, és hozzászoktam, hogy néha üzenetet küldött karbantartásról vagy egyéb dolgokról.
De ez a hívás más volt.
– Halló, Ms. Miller? – Mr. Thompson hangja durva volt, de valahogy ideges is.
– Igen, én vagyok. Mi a baj? – kérdeztem, azon tűnődve, hogy ismét vízvezeték-problémáról lesz szó.
– Nos, beszélnünk kell a bérletről – kezdte.
– De nem a szokásos módon.
Összeráncoltam a homlokomat.
– Hogy érti ezt?
– Van valami, amire szükségem van… valami fontosabb, mint a bérleti díj – mondta, még inkább zavartan.
A szívem kihagyott egy ütemet.
Miről beszél?
Gond van a fizetésemmel?
Hónapok óta nem volt elmaradásom.
– Holnap átjövök, hogy elmagyarázzam – tette hozzá, majd letette a telefont.
Másnap reggel találkoztam Mr. Thompsonnal az épület előcsarnokában.
Ideges mosolyt villantott, és most vettem észre, hogy izzad.
A szokásos komor arca most eltűnt, helyette egy zavarodott férfi állt előttem, aki mintha valami szokatlan dolgot akarna kérni.
– Menjünk fel a lakásába – javasolta, én pedig kíváncsian követtem.
Amint beléptünk, habozott egy pillanatig, majd leült a kanapéra.
Én az ajtó mellett maradtam, várva, hogy megszólaljon.
– Tudom, hogy ez furcsán fog hangzani – kezdte, a padlóra szegezve a tekintetét.
– De szívességet szeretnék kérni.
Felkaptam a szemöldököm.
– Szívességet? Miféle szívességet?
Fészkelődött a helyén, és egy pillanatra úgy tűnt, meggondolja magát.
De aztán felnézett, és a tekintetében egy különös könyörgés csillant meg.
– Hamarosan esküvőre kell mennem – mondta lassan.
– Egy nagyon fontos esküvőre. És nincs kísérőm.
Rábámultam, nem tudtam, mit mondjak.
– Oké… de mi köze ennek a lakbérhez?
Mély levegőt vett.
– Azt kérem magától, Ms. Miller, hogy jöjjön el velem.
– Az esküvői kísérőm lenne. Ha beleegyezik, jelentősen csökkentem a lakbérét.
– Több mint a felére.
– Hat hónapig.
Lefagytam.
– Azt akarja, hogy elmenjek magával egy esküvőre… kísérőként… a lakbérért?
Bólintott, kerülve a tekintetemet.
– Igen.
– És ezt tényleg így kéri? Az esküvő jövő hétvégén lesz, és csak valakit szeretnék magam mellé.
– Megérné a fáradozását.
A kérés merészsége teljesen megdöbbentett.
Mindig úgy gondoltam Mr. Thompsonra, mint egy korrekt főbérlőre, aki tiszteletben tartja a határokat.
De most úgy tűnt, valami teljesen másra készül.
– Tehát azt kéri, hogy elmenjek magával egy esküvőre, mint kísérő, cserébe a lakbérért? – ismételtem meg döbbenten.
– Ez… ez hihetetlen.
Idegesen fészkelődött, ujjait tördelte.
– Tudom, hogy szokatlan, de nagyon fontos számomra.
– Ez az esküvő nagy jelentőséggel bír, és nem akarok egyedül megjelenni.
Nem hittem el, amit hallok.
Nemcsak a kérése abszurditása zavart, hanem az is, hogy milyen kényelmetlen érzést keltett bennem.
Nem voltam az alkalmazottja.
Nem voltam a barátja.
A bérlője voltam.
És most itt volt, és a lakbéremmel próbált manipulálni, hogy valami olyasmit csináljak, ami minden határt átlépett.
– Sajnálom, Mr. Thompson – mondtam határozottan.
– De ezt nem tudom vállalni.
– Szívesen fizetem továbbra is a lakbéremet a szokásos módon, de az ajánlatát nem fogadhatom el.
Az arca megrándult, egy pillanatra azt hittem, vitatkozni fog.
De végül csak bólintott, és a levegőben szinte tapinthatóvá vált a feszültség.
– Megértem – motyogta, majd felállt.
– Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztam magát.
Ahogy kilépett az ajtón, mély megkönnyebbülést éreztem.
Éppen hogy elkerültem egy rendkívül kényelmetlen helyzetet, de közben egy fontos dolgot is megtanultam.
Még egy szakmai kapcsolatban is tiszteletben kell tartani a határokat.
Mr. Thompson kérése teljesen elfogadhatatlan volt, és bár nem tudtam, hogy tette-e ezt már korábban, világos figyelmeztetés volt arra, hogy mindig hallgatnom kell az ösztöneimre, ha valami nem tűnik rendben.
Miután távozott, azonnal elkezdtem új lakást keresni.
Eszem ágában sem volt tovább egy olyan helyen lakni, ahol a főbérlőm azt gondolja, hogy ilyen bizarr kéréseket tehet.
A probléma nemcsak a kérésben rejlett, hanem abban is, hogy valaki egyáltalán azt hitte, hogy ez elfogadható.
Soha többé nem fogom figyelmen kívül hagyni a megérzéseimet, ha valami rossz érzést kelt bennem.
Nincs az a lakás vagy főbérlő, aki megérné, hogy feláldozzam a komfortomat és biztonságomat.