Az ablakon túl élénken ragyogott a délelőtti nap, ám bennem mindössze a feszültség hullámait éreztem. Arcomon még mindig fel-feltűnő mosoly valósága egyre inkább elhalt. A könyv a kezemben felemelkedett, ujjaim között reszketett, amikor hallottam a kapu kopogását.
– Anya, nyisd ki. Én vagyok. És nem vagyok egyedül.
Kirill hangja most valahogy régies zokogást mímelt — rideg, mégis csiklandós.
Levettem a könyvet, amit kezdtem érteni — a hátam mögött az elmúlt negyven év lapjai borultak a padlóra.
Az előszobába léptem, a gyomrom összegörnyedt.
Az ajtóban Kirill állt. Mögötte egy férfi — magas, karcsú alkat, sötét kabát: elegáns protokoll helyett mint valami hivatal.
– Bejöhetünk? – szólt, mosoly nélkül.
Beléptek. Egyikük sem kért engedélyt — a jelenlétük már régen hatalomról beszélt.
– Ő Igor Viktorovics — mutatta be a fiúnk –, orvos. Csak beszélgetni jöttünk. Aggódom érted.
„Aggódom” — a szó súlya könnycseppeket süllyesztett bele a gyomromba. Az idegenre néztem. A felesleges mimika nélkül, alig észrevehetően mozdult az arcizma. Halántéka őszült, szemei fáradtak voltak, a tekintete hidegen melegséges. Megremegett a szívem. Ő volt. Ő, aki annyira ott volt, mégsem ismertem többé.
– Jó napot, Anna Valerjevna — szólalt meg az idegen, hangja más volt, mint a kirilli mosoly. Orvosi, gépies.
Mire gondolt? Hogy hol van a lelked, Anya?
– Menjünk a nappaliba — mondtam csendesen, meglepően határozottan. Mintha más állna a helyemen.
Kirill kezdett magyarázni a gyerekkönyvecskékhez való „kóros ragaszkodásomról”, arról, hogy „elidegenedtem”, hogy „túl sokat tartok meg a múlthoz”. Beszéltek rólam, mintha tárgy lennék — mint egy régi könyv, amit el kell vinni a polcról.
Az idegen, akit egyszer szerettem, csak jegyzetelt. Szakterülete a pszichológia. Mindenben volt valami tervezett hidegség.
– Anna Valerjevna — kérdezte hirtelen –, gyakran beszél a néhai férjével?
A kérdés időzített bomba volt a lelkemben. Kirill tekintete a padlóra hullott, ajka remegett.
– Mit értesz „árulás” alatt? — kérdeztem halkan. Nem kérdés: fegyver volt.
Csend lett. Egyikük sem mozdult. A légkör megfagyott.
Arra gondoltam: negyven évvel ezelőtt volt egy szerelem, szégyenteljes elégtétel is. Elküldtem — de nem őrökre. Mindig ott volt bennem. Aztán elfelejtettem, mert fájt.
– Árulás az, amikor valaki elmegy — és mégis visszatér, hogy bármit elvegyen önből — mondtam, miközben a tekintetem feléjük siklott. – És nekem nem könyörörögni jött ide. Visszajönni, hogy meg fogjon. Mintha az élet nevetséges lenne.
Egy picit felriadt az idegen: leütött csendjét tört a szívverése. Éreztem a lehetőséget, hogy visszarántom őt a múltba, de csendben maradtam. Félelmetes önkontroll lüktetett benne.
Kirill felpillantott. Szemeiben bűntudat és félreismerhetetlen szeretet csillogott.
– Ez túl sok mindennek – suttogta.
– Kirill, nem vagy te az ellenségem. Csak két nő vagyunk itt — anya és fia. És az, aki idejött — nekem te voltál, valaha. Nem tudlak gyűlölni, de meg kell értened: az elhagyásnak ára van.
Az idegen felállt. A hideg profizmus mögül előtört a fájdalom. Egy pillanatra elejtette a tollát, és a tekintete lebillent. Láttam benne a fiút, aki néha csendben, idegen háttal ült mellettünk a padon.
– Anna Valerjevna — mondta vékony hangon –, valóban… fáj valami? Olyan kijelentéseket tett…
– Fáj — válaszoltam –, mert egykor én is fájdalmat okoztam. Bizonygathattam volna, hogy a döntésem jogos volt. De nem érdekel. Máig élek vele. És nem akarok stúdiólakást. Egyedül nem vagyok véletlenül választott. Egyedül döntöttem.
Kirill föllélegzett. Ő is megérezte: már az is csoda, hogy itt vagyunk.
Az idegen lassan közelebb lépett. Mintha újra belemerülne abba a nőbe, aki egyszer voltam.
– Lehet kezdeni újrakezdést — mondta –, de nem úgy, ahogy képzeltem. Kívülről.
A csend most a racionális gyógyulás terepe. De én tudtam: többet akarok. Nem egyszerű megfigyelés és szakvélemény kell. Figyelem, empátia — esetleg bátorság.
– Akkor hallja meg, doktor úr – mondtam –, én kész vagyok beszélni. De nem arról, hogy hová pakoljuk az emlékeket. Hanem arról, mi maradt belőlem, mi maradt bennünk.
Ő bólintott halkan. És én újra éreztem: a múlt nem tűnik el, ha beszélünk róla. És néha egyetlen beszélgetés is elegendő ahhoz, hogy az ember ne veszett el végleg.