A fiatalok esküvője mindig új izgalmakat hoz az ember életébe, és amikor a fiam bejelentette, hogy feleségül veszi választottját, valami furcsa érzés kerítette hatalmába a családunkat. Öröm volt, persze, de mintha a levegőben vibrált volna valami kimondatlan, nehéz feszültség. A menyasszony mosolya bájos volt, ám volt benne valami furcsán kiismerhetetlen: a szeme sarkában időnként jeges csillanás bújt meg, mintha tartana valamitől.
Az eljegyzést mégis boldog könnyek és nevetés kísérte. A család minden tagja részt vett a szervezésben: helyszínek között válogattunk, dekorációkat terveztünk, vendéglistát állítottunk össze. A menyasszony családja tehetős volt, ők vállalták a költségek nagy részét. Ezt eleinte kedves gesztusnak hittük, ám minél közeledett az esküvő, annál több furcsa feltétel került elő.
A menyasszony édesanyja ragaszkodott például hozzá, hogy a szertartásnak egy eldugott vidéki birtokon kell lennie, melyet ők béreltek ki. A kastély a hegyek közt magasodott, régi kőfalai hidegen tükrözték a napfényt, és udvarán korhadt szobrok meredtek az égre. Mikor először megláttam, megborzongtam.
— Csodálatos, nem? — kérdezte a menyasszony mosolyogva. A szemében azonban egy pillanatra rémült villanás suhant át, ahogy a kastélyra nézett. A fiam nem vett észre semmit, őt teljesen lebilincselte vőlegényként a feladatok tömege.
A vendéglista összeállítása is különös volt. A menyasszony családja ragaszkodott bizonyos nevekhez, olyan barátokhoz, rokonokhoz, akikről sosem hallottunk. Sokukról sem képet, sem közösségi oldalt nem találtunk, mintha nem is léteztek volna. De nem akartunk akadékoskodni. A fiam boldog volt.
Az esküvő előtti estén külön szobában aludtunk a kastély vendégszobáiban. A falakon régi családi portrék sorakoztak, ám a kastély ura — így emlegette őket a menyasszony édesanyja — kísértetiesen ismerős volt. A szemében ugyanaz a csillogás volt, mint menyasszonyunokájáé.
Aznap éjjel furcsa álmom volt: táncoló alakok fehér maszkban, halk suttogás, és a fiam, amint a sötétben egyedül áll. Mikor felriadtam, hallottam, hogy valaki a folyosón sietős léptekkel elsuhan. Kinéztem az ajtón — a menyasszony volt az, mezítláb, nyitott szemmel, de mintha nem lett volna magánál.
— Jól vagy? — kérdeztem halkan.
— Nem én vagyok az, akihez beszél… — suttogta kábán, majd elsietett.
A nagy nap reggelén furcsa köd telepedett a völgyre. A vendégek gyülekeztek, a zenekar hangolt. A menyasszony ruhát öltött, gyönyörű volt — talán túlzottan is. Amikor rápillantottam, a bőrén halvány, piros mintázat futott végig, mintha ékszerlenyomat lenne. A fiam ezt hitte a ruha fodrainak árnyékának, de én tudtam: ez nem textúra.
A szertartás megkezdődött. A pap szavai visszhangoztak a kastély faragott kövei között. Mikor a pár kimondta az igent, a vendégek közül néhányan halkan suttogni kezdtek, majd egyszerre kivették zsebükből ugyanazt az apró, bronzszínű medált. Kör alakú volt, közepén egyetlen szem rajzával.
A menyasszony édesanyja a családom felé fordult.
— Most már miénk vagytok — mondta mosolyogva.
Nevetett, de hangjában fenyegető zöngére kaptam fel a fejem.
A fiam döbbenten nézett rá.
— Mama…?
A nő intett. A vendégek felemelték a medálokat, és egyszerre suttogtak valamit. A levegő vibrálni kezdett. A menyasszony teste megfeszült, mintha láthatatlan erő tartaná, a szemében rémület csillant.
— Ne! — kiáltotta. — Nem akarom!
A földre zuhant, ruhája fodrai szétterültek, mint a hullámok. A fiam mellé térdelt, rémülten fogta a kezét.
A menyasszony felnézett rá, könnyek között.
— Sajnálom… ezt sosem akartam. A családom nem fogad el szabad akaratot. Ők választottak neked — suttogta remegve.
A családja előrébb lépett, a szemük rideg volt.
— A vérünk erős. A küldetésünk: egyesíteni más vonalakkal. Nincs hová futnod.
Ekkor füstgomolyag söpört végig a csarnokon. Egy testőr ugrott be — egy régi barát, akit titokban béreltünk, mert a menyasszony elhintett információi alapján gyanakodni kezdtem. A férfi füstgránátot dobott, és elkiáltotta magát:
— Futás!
A káoszban megragadtam a fiam kezét, és rohanni kezdtünk. A menyasszony is velünk tartott — zokogva, mezítláb, ruhája szaggatottan lobogott mögötte. A kastély folyosói sötétek és labirintusszerűek voltak. A falak mögül éles sikolyok szűrődtek ki.
Mikor a főkaput elértük, a menyasszony megállt.
— Nem jöhetek veletek — mondta halk hangon.
— De hisz te is menekülsz — mondta a fiam kétségbeesetten.
— Ha elmegyek, üldözni fognak titeket. Maradnom kell… hogy lezárjam ezt a kört.
Megcsókolta a fiamat, könnyek között. A fiam sikította:
— Nem hagylak itt!
De már késő volt. A menyasszony visszafordult, gyönyörű, vad szemekkel. A kastély kapui becsukódtak.
Mi elszaladtunk.
Napok teltek el. A fiam némán ült, mintha részét vesztette volna. A kastély híre gyorsan eltűnt, mintha senki sem hallott volna róla. A meghívott vendégeket nem találták — a közösségi oldalak profiljai eltűntek.
Egy este azonban kopogtak ajtónkon. Mikor kinyitottuk, senki sem állt ott — csak egy kék boríték.
Benne egy fotó: a menyasszony állt a kastély romjai előtt, mosolygott. A szemében most már nem volt félelem — csak erő.
A hátoldalra ezt írta:
„Szabad vagyok. Vigyázzatok — más családok is keresnek.”
A fiam keze megremegett. Tudtuk: ez még csak a kezdet.
A családunk élete új fejezetbe lépett — de nem abba, amire számítottunk. Az összetartozás érzése megmaradt, de már nem mulatságra, hanem túlélésre épült.
És valahol a hegyek között… a kastély árnyéka újra éledni kezdett.