Én vagyok Róza, és az imént éltem át életem legijesztőbb rémálmát. Ebben az álomban Sanyi magamra hagyott egy trópusi paradicsomban, türkizkék tengerrel és susogó pálmafákkal körülvéve.
Amikor a reggeli nap fénye átszűrődött a függönyön, próbáltam lerázni magamról a nyugtalanságot.
– Róza, jól vagy? – kérdezte aggódva Sanyi a folyosóról. Másodpercekkel később megjelent az ajtóban, aggodalmas arccal.
– Igen… csak egy rémálom volt – sóhajtottam. – Hány óra?
– Majdnem kilenc. Kávét főztem – mosolygott melegen. – És boldog évfordulót, kedvesem.
Tágra nyílt a szemem. Hogy felejthettem el?! Ma van a tizedik házassági évfordulónk!
Felugrottam az ágyból és átöleltem.
– Boldog évfordulót, Sanyi! Hihetetlen, hogy már tíz éve vagyunk együtt!
Szeme csillogott az örömtől.
– Van egy meglepetésem számodra. Csukd be a szemed, és nyújtsd ki a kezed!
Engedelmeskedtem – könnyű tárgyat éreztem a tenyeremben. Kinyitottam a szemem, és megláttam két repülőjegyet.
– Ez nem lehet igaz… – suttogtam, amikor elolvastam az úticélt. – Dominika? Komolyan?
– Pakolj, szépségem. Három óra múlva indul a gép – mosolygott.
– Sanyi! Ez hihetetlen! Megőrültél?
– Húsz perc alatt össze kell pakolnod – nevetett.
Amíg kapkodva pakoltam, némi szorongás gyötört. Az elmúlt hónapokban Sanyi folyton dolgozott, én pedig a saját dolgaimmal voltam elfoglalva. Alig találkoztunk. Ez az utazás az esélyünk, hogy újra közelebb kerüljünk egymáshoz.
– Készen állsz a kalandra? – kérdezte, miközben az ajtófélfának dőlt.
– Veled mindig – mosolyogtam.
A repülőút tele volt izgalommal és várakozással. Amint leszálltunk, meleg, nyári szellő fogadott minket, mintha maga a nyár ölelt volna át.
– Sanyi, ez maga a varázslat! – kiáltottam, miközben körülnéztem a buja zöld növényzet és élénk színek között.
– Várd csak meg, amíg meglátod a szállásunkat – kacsintott rám.
A sofőr autója várt ránk, és miközben a part mentén haladtunk, képtelen voltam levenni a szemem a ragyogó vízről.
– Hogy sikerült mindezt titokban tartanod? – kérdeztem.
– Kemény munka volt… különösen a sok éjszaka az irodában – mosolygott. Éreztem a bűntudatot.
– Sajnálom, hogy távol voltam tőled… Tudom, milyen nehéz volt neked.
– Ezért vagyunk itt. Munka nélkül. Csak mi ketten.
A szálloda olyan volt, akár egy mesében. Tágas szoba erkéllyel, az óceánra néző kilátással. A szél táncolt a hajamban, miközben a korlátnak dőltem és sóhajtottam a sós levegőt.
– Na, mit szólsz? – ölelt hátulról Sanyi.
– Tökéletes. Te vagy a tökéletes.
A következő napok valódi paradicsomi pillanatok voltak: strand, kókusz, tenger gyümölcsei, csillagfényes bachata táncok. Minden éjszaka, minden reggel csókok a hullámok zenéjére.
A harmadik este a naplementét néztük a nyugágyon. A fejemet a mellkasára tettem, és hallgattam a szívverését.
– Miért nem tettük ezt meg hamarabb? – suttogtam.
– Mert most van itt az ideje – válaszolta.
Az ujjaimmal végigsimítottam a karját, miközben a kis titokra gondoltam, amit az utazás eleje óta őrzök. Terhes voltam. Ezt a vacsoránál akartam elmondani neki.
– Min gondolkodsz? – kérdezte, észrevéve az arcomat.
– Milyen szerencsés vagyok – mosolyogtam.
– Én még szerencsésebb vagyok – puszilta meg a fejemet.
– Sétáljunk egyet a parton? – javasolta. – A naplemente itt egyszerűen varázslatos.
Bólintottam, előkészítve a kis dobozkát a zsebemben. Meztelen lábbal sétáltunk a homokon, egymás kezét fogva.
– Sanyi, szeretnék valamit mondani… – kezdtem.
És ekkor…
A sötétségből előtört egy fehér fürdőruhás nő, lihegve odarohant a férjemhez, és letérdelt elé.
– Sanyi! Te vagy az életem szerelme! Ne játssz tovább! Mondd el neki az igazat! Nősülj meg velem!
Megdermedtem. Minden lassítva történt. Néztem Sanyit, majd őt, aztán újra rá. Csend. Majd kitört belőle a nevetés.
A nevetése betöltötte a partot, én pedig megbénultan álltam.
Ő átölelte.
– Jó időpontot választottál, az biztos…
Könnyek szöktek a szemembe.
– Mi a fene folyik itt? Ki ő?
Sanyi hozzám fordult.
– Róza, bocsáss meg… Ő Júlia. Együtt jártunk az egyetemre.
Júlia szélesen mosolygott, és felém nyújtotta a kezét.
– Örülök, hogy megismerhetlek! Remélem, nem ijesztettelek meg túlságosan.
Sanyi folytatta.
– Egyszer a színdarabon poénkodtam vele, és megesküdött, hogy bosszút áll. Úgy tűnik, ma megtette.
– Amint megláttam, nem tudtam megállni! Ne haragudj, Róza, ez csak színészi szokás – nevetett Júlia.
Könnyebb lett, bár még mindig nyomott a torokban egy gombóc.
– Te… Nem hagysz el, ugye? – kérdeztem.
Sanyi azonnal erősen átölelt.
– Soha. Nem tudtam, hogy itt lesz.
Nevetve könnyeket töröltem, majd gyengéden megpofoztam.
– Majdnem infarktust kaptam, te bolond.
Ekkor eszembe jutott a dobozka a zsebemben.
– Tudod… Nem fogok letérdelni, de van valami, amit mondani akarok…
Kivettem a dobozkát, és a kezébe tettem. Kinyitotta… benne egy vékony ezüst medál volt, apró baba-lábnyom formában.
– Te… mi… Róza!
Felemeltem, és megforgattam a karjaiban. Mindketten nevettünk.
– Terhes vagyok – mondtam mosolyogva.
– Na most már biztos, hogy nem tudja felülmúlni ezt a meglepetést – nevetett Júlia. – Hadd fotózzalak titeket!
A naplemente hátterében pózoltunk. Júlia búcsút intett, majd eltűnt, Sanyi pedig újra magához szorított.
– Szülők leszünk – suttogta.
– Igen, apuka. Örülsz?
Olyan csókot adott, hogy szédülni kezdtem.
– Boldog vagyok, mint még soha. Szeretlek, Róza.
– Én is szeretlek, Sanyi.
A parton álltunk, összefont ujjak, tele szeretettel és reménnyel. Ez az utazás nem csak ünnep volt – egy új élet kezdete.
– Menjünk vissza? – kérdezte.
– Menjünk. Csak együtt.
És kéz a kézben indultunk el a naplemente nyomában, a közös jövő felé.