A bálterem fénye szinte égette a szemem. Arany csillárok ragyogtak, a hegedűk szálaiban a fény és a dallam összefonódott. A nevetés, a pezsgőpoharak csilingelése, a selyemruhák suhogása mind-mind egy díszlet része volt. Egy tökéletes est, amelyben minden nő hercegnőnek érezhette magát.
Csakhogy én, Clara, aznap este inkább statisztának éreztem magam. Egy szerepben, amit már túl sokszor eljátszottam. A férjem, Daniel, valahol a terem túloldalán nevetett – és mikor megláttam, a világ hirtelen elnémult.
Egy nő volt vele. Nem is akárki. Az a fajta, akire a fény is másképp esik – könnyed, kacér, és túlságosan is otthonosan mozgott Daniel mellett. A keze Daniel karján pihent, és amikor a zenekar lassú dallamba kezdett, a férjem – az én férjem – előrehajolt, és felkérte táncra.
Nem a mozdulat fájt, hanem az ismerősség. Az a gyengéd érintés, amit egyszer én ismertem. Az a tekintet, amit már rég nem láttam.
Nyolc éve, az öreg tölgyfa alatt tette fel ujjamra a gyűrűt. Azt mondta, „soha többé nem leszünk külön.” Most pedig, ahogy figyeltem őket, pontosan ezt éreztem – a külön fájdalmát.
Amikor a dallam elhalkult, levettem a gyűrűmet. A csillár fénye megcsillant rajta, ahogy letettem az asztalra. Nem szóltam senkinek. Nem sírtam. Csak elsétáltam, miközben a háttérben újraindult a zene.
Daniel nem vett észre. Még nem.
Mire hazaértem, éjfél volt. Az eső halkan dobolt az ablakon, a város fényei sárgás foltokká maszatolódtak az üvegen. A zöld selyemruha ráncai mint repedések feküdtek a térdemen. A gyűrű helyén egy halvány csík maradt – mintha a bőröm sem akarta volna elhinni, hogy vége.
Kinyílt a bejárati ajtó. Hallottam, ahogy Daniel leteszi a kulcsait. A léptei tétovák voltak, mint egy emberé, aki tudja, hogy viharba lép.
– Clara? – szólalt meg. A hangja csendes volt, fáradt. – Miért mentél el korán?
Nem válaszoltam. Csak ültem az ablaknál.
– Ezt… ezt ott hagytad – mondta, és a tenyerében megcsillant valami. A gyűrűm.
Felnéztem rá. A tekintete zavart volt, a bűntudat mélyen ült benne, de mögötte ott bujkált valami, amit nem tudtam megfejteni.
– Tudom – feleltem halkan.
– Láttad… – kezdte.
– Láttam – vágtam közbe.
Ekkor előlépett, mintha a köztünk lévő csend falát próbálná áttörni. – Nem az volt, aminek látszott – mondta, de a szavai tompán koppantak.
– Úgy táncoltál vele, mintha már elmentem volna – mondtam.
Nem szólt. A keze megremegett, ahogy a gyűrűt nézte.
– Ő… – kezdte, majd elhallgatott.
– Ő kicsoda, Daniel? – kérdeztem, most már nyugodtan.
– Egy régi barát. Csak… beszélgettünk. Tudod, mennyi ideje nem táncoltam?
Felnevettem. Halk, fáradt nevetés volt, amiben semmi vidámság nem maradt. – Tudom. Nyolc éve, az esküvőnkön.
A szavai közé beférkőzött valami új – nem védekezés, hanem félelem.
– Clara, kérlek, ne vond le a következtetést abból az egy táncból. – A hangja megtört. – Ha tudnád, mit beszéltünk…
– Akkor mondd el.
– Ő az, aki… – nagyot nyelt – …segített nekem megszervezni a gálát. Az alapítványod támogatói közül való. És… – elakadt a hangja.
– És?
– Ő az, akivel hónapok óta beszélgetek – vallotta be végül. – De nem azért, amit gondolsz. Segíteni akart valamiben, amiről te semmit sem tudsz.
Felhúztam a szemöldököm. – És mi az, amit én nem tudok a saját életemről?
Ekkor a zsebéből előhúzott egy apró, selyembe csomagolt tárgyat. Egy doboz volt.
– Azt hittem, a mai este lesz a pillanat – mondta, és kinyitotta. Egy gyűrű volt benne. Egy új.
– Nyolc év után újra akartam kérni a kezed – mondta halkan. – Csak nem tudtam, hogyan mondd el valakinek, hogy újra szerelmes lett a saját feleségébe.
Megdermedtem.
A levegő megfagyott közöttünk.
– A tánc… – folytatta. – Ő segített elintézni, hogy a zenekar a dalunkat játssza, mikor kérdezni akartam. De te addigra… elmentél.
A szavak lecsorogtak rólam, mint az esőcseppek az ablakon. Valahol mélyen éreztem, hogy igazat mond. És mégis – valami megtört bennem.
– Daniel, mi történt velünk? – suttogtam. – Hogy juthattunk idáig, hogy már a szeretet is gyanús?
Nem válaszolt. Csak leült mellém, és a gyűrűt az asztalra tette – mellé az újat is. A kettő fénye egymásba olvadt.
– Válassz – mondta halkan. – A múltat, vagy a lehetőséget, hogy újra kezdjük.
Nem szóltam. Csak néztem a két gyűrűt, ahogy a csillár fénye szikrákat szórt rájuk. A régiben ott volt minden, amit elveszítettünk. Az újban – minden, amit talán még megmenthetünk.
Az éjszaka hosszú volt. A város zaja elhalt, és csak a szívverésem maradt. Végül kinyújtottam a kezem, és az újat vettem fel. Daniel felnézett, a szemeiben meglepetés és remény egyszerre.
– Ez nem bocsánat – mondtam. – Ez egy esély. Egyetlen.
Mosolygott, de a szemében ott maradt a félelem, amit a szerelem mindig hordoz magában.
Egy év telt el azóta. A gyűrű még mindig az ujjamon van – de Daniel már nincs mellettem.
A baleset gyors volt, egy nedves úton, hajnalban. A rendőrök azt mondták, a fék későn fogott. A kezében ott találták a telefonom fényképét – és a régi gyűrűt.
Azóta gyakran ülök ugyanott, az ablaknál, ahol akkor este ültem. A csillár fénye ma is ugyanúgy csillan, és néha úgy érzem, mintha újra hallanám a zenét.
És amikor a fény megvillan a gyűrűn, tudom: az utolsó tánc nem a gálán történt.
Hanem azon az estén, mikor két gyűrű között választottam – és az egyik örökre velem maradt.