A férjem temetése után nem sírtam.
Nem azért, mert ne fájt volna. Hanem mert nem tudtam, mi a fájdalom helyes formája, amikor negyvenkét év házasság alatt minden érzésedet befelé gyűrted.
Az emberek jöttek, vittek virágot, sütit, jó szót. Én pedig csak bólintottam, ahogy illik. „Köszönöm, igen, nehéz, de majd lesz valahogy.” És amikor végre elmentek, csak a csend maradt — és a levegőben valami furcsa, fémes szag. Mintha a ház is tudta volna, hogy az, ami eddig tartotta, eltűnt.
A fiam, András, aznap is ott volt. Magas, tökéletesen vasalt fekete öltönyben, arany mandzsettagombokkal. A szeme hideg, akár a februári hajnal. Nem a gyászé, hanem a számításé.
A temetés után, miközben a toron beszélt, figyeltem őt: a hangja határozott, a mozdulatai kimértek. A tömeg bólogatott. „Micsoda ember!” – suttogták. Csak én tudtam, hogy a szavak mögött üresség lakik.
Mikor hazaértem, a kávéfőzőt tettem fel. A szokásos: erős, fekete, cukor nélkül. A férjem is így itta.
És amikor az első korty után becsöngettek, valahogy már tudtam, ki lesz az.
— Anya — mondta András halkan, miközben leült a nappaliban. — Ideje beszélnünk.
Elém tette az útlevelem és a lakáskulcsot.
— Találtam neked egy otthont. Csendes, rendezett. Ott lesz társaságod. Jobb, ha most mész, amíg még erőd van hozzászokni.
Ránéztem. Nem láttam benne semmit.
Nem dühöt, nem bűntudatot. Csak hideg racionalitást.
— Már mindent elintéztem — folytatta. — Apa rám hagyott mindent. De gondoskodtam rólad is. A bankszámládra átutaltam egy kisebb összeget. Nem kell semmit tenned. Csak… elengedni a múltat.
Elengedni. Szép szó. Különösen tőle.
Nem vitatkoztam. Nem kérdeztem. Csak bólintottam.
Másnap reggel megérkezett értem.
Fekete Mercedes.
Tiszta, illatos, steril. Mint egy ravatal.
Beültem hátra. Ő vezetett. A város hamar elmaradt mögöttünk, a házak helyét fák vették át, az aszfalt földúttá vált.
A rádió halkan szólt, valami instrumentális zene — túl nyugodt, túl kiszámított.
— Messze van még? — kérdeztem.
— Nem. Mindjárt ott vagyunk.
A hangja olyan volt, mintha minden szót előre gyakorolt volna.
Végül megálltunk egy elhagyott épületnél. A régi erdészház omladozott, az ablakok beverve, a tetőn madarak fészkeltek.
— Itt? — kérdeztem.
— Itt. Ez az új otthonod.
Kiszállt. A kezében volt a táskám. Letette a küszöbre.
— Van benne étel. Néhány napra elég. A többit megoldod.
A szívem ütemesen vert, de a hangom nem remegett.
— Ezt nevezed gondoskodásnak?
— Azt nevezem döntésnek — felelte. — És én mindig a jó döntéseket hozom.
A szemembe nézett, és abban a pillanatban láttam valamit. Egy villanást. Nem kegyetlenséget — félelmet.
Nem tőlem. Valamitől, ami mögöttem van.
Megfordultam.
A verandán egy férfi állt.
Ismerős volt. Túlságosan is.
Szőrös, munkától kérges kezű, arcán sápadt ráncok. És mégis… a mozdulata, ahogy a kalapját megemelte, pontosan olyan volt, mint régen.
A férjem.
Legalábbis annak látszott.
András arca elsápadt.
— Ez… nem lehet.
A férfi megszólalt. A hangja mély volt, de nyugodt.
— Hát csak elhozta, fiam? Pont ide, ahol eltemettük az igazságot?
András hátrált.
— Maga… maga halott!
A férfi elmosolyodott.
— A halál relatív fogalom. Te gondoskodtál róla, hogy mindenki így higgye.
A levegő megfagyott.
— Apa? — suttogtam.
Ő csak rám nézett, és bólintott.
— Minden rendben, Ilona. Most már mindent tudok.
András zihált.
— Te… te nem érted! Mindent érted tettem! Te gyenge voltál! Ő meg… mindig akadályozott! Ha akkor nem segítek neki elmenni, mindnyájan tönkremegyünk!
A férjem lassan közelebb lépett.
— Elmenni? Szép szó, fiam. Pont olyan szép, mint ahogy most az anyádat akartad „elengedni”.
András megragadta az autó ajtaját, de a kulcs már nem volt nála. A férjem felemelte a kezét — benne a Mercedes kulcsa.
— Túl sokat tanultál tőlem — mondta. — De rossz leckét.
A fiam hátrált.
— Ez valami trükk. Nem lehetsz…
A mondat soha nem fejeződött be. A föld alól mély zúgás hallatszott, az omladozó ház megremegett. Az egyik falon leomlott a vakolat, és előbukkant egy vasajtó.
A férjem megfogta a kilincset.
— Emlékszel, Ilona? A pincét elzártam. Mondtam, hogy ne menj le soha.
A pinceajtó kitárult, és hideg huzat csapott fel. Lent sötétség, és… valami mozdulatlan.
András elfehéredett.
— Mit tettél…?
A férjem szavai lassan, metszően csengtek:
— Én semmit. Te tetted. Tíz éve. A tárgyalóterem után, amikor azt hitted, vége. Elástál engem. De elfelejtetted, hogy a föld néha visszaadja, amit elnyel.
András hátratántorodott.
— Ez őrület…
A férjem közelebb lépett, és a vállára tette a kezét.
— Nem, fiam. Ez az igazság. És most már te is ide tartozol.
A föld ismét megremegett. A pince sötétsége mintha megmozdult volna, mintha valami hívta volna magához.
Egyetlen pillanat.
Egy sikoly.
Aztán csend.
Mikor újra felnéztem, András már nem volt ott. Csak a nyitott pinceajtó, a mélyből felszálló hideg párával.
A férjem rám nézett.
— Gyere, Ilona. Menjünk haza.
Nem kérdeztem semmit. Csak követtem. A ház mögött ott állt a régi Trabantunk. A motor pöfögve indult, mintha sosem telt volna el négy évtized.
Amikor elhajtottunk, a ház mögött lassan lezárult a pinceajtó.
Másnap a faluban beszélték: valaki látta, ahogy egy idős házaspár áthaladt a hídon, kezükben egy bőrönddel. A nő mosolygott. A férfi vezetett.
A rendőrség napokig kutatta az erdőt.
A Mercedesre egyetlen nyom sem maradt. Csak a törött kávéscsésze a földön, mellette az útlevél.
És a porba karcolt egyetlen szó:
„Elengedve.”