A férjem ragaszkodott hozzá, hogy legyen harmadik gyerekünk – a válaszom után azonban kidobott, de végül én fordítottam meg a helyzetet.

Amikor a férjem, Eric, felvetette, hogy legyen harmadik gyerekünk, rögtön tudtam, hogy valami nagyon nem stimmel. Nem akartam újabb felelősséget vállalni, miközben ő továbbra is királyként heverészik otthon. Végül világosan megmondtam neki, mit gondolok, mire kidobott – de előbb én fordítottam a kockán.
Volt már olyan pillanat az életedben, amikor úgy érezted, hogy a tűréshatárod végére értél? Nekem pontosan ez történt, amikor Eric arról kezdett beszélni, hogy szeretne még egy gyereket. Mintha két gyerek felnevelése – szinte teljesen egyedül – nem lenne már önmagában elég.
Ez a vita azonban olyan fordulatot vett, amire álmomban sem gondoltam volna.
Eric és én 12 éve voltunk házasok. Én 32 éves vagyok, ő 43. Két gyermekünk van: a tízéves Lily és az ötéves Brandon. A gyerekek nevelése, a háztartás vezetése és az otthonról végzett részmunkaidős munkám mind rám hárult. Én intézem a főzést, a takarítást, az iskolába fuvarozást, a mosást, az esti meséket és minden mást. Eric ezzel szemben úgy gondolta, hogy a család eltartása kimerül a munkahelyi fizetésében. Sosem cserélt pelenkát, nem virrasztott beteg gyerekkel, és még egy uzsonnásdobozt sem csomagolt soha.
Imádtam a gyerekeimet, de a teher hatalmas volt. Elfogadtam, hogy gyakorlatilag egyedülálló szülőként élek egy házasságban, miközben Eric sportot néz, videojátékokat játszik, vagy egyszerűen csak pihen a kanapén. De ez nem jelentette azt, hogy nem lettem volna dühös és frusztrált.
Egyik nap a legjobb barátnőm meghívott egy kávéra. Ez volt az első lehetőségem hetek óta, hogy végre egy kis szünetet tartsak. Megkértem Ericet, hogy vigyázzon a gyerekekre egy órán át.
– Fáradt vagyok. Egész héten dolgoztam. Miért nem viszed magaddal őket? – válaszolta anélkül, hogy a szemét levenné a tévéről.
Próbáltam megértetni vele, hogy szükségem van egy kis időre magamnak, de ő csak legyintett:
– Az anyák nem tartanak szünetet. Ez a dolgod.
Ekkor telt be a pohár. Elmondtam neki, hogy mennyire kimerült vagyok, és hogy ő sosem vesz részt a gyerekek életében. De csak egy önelégült válasz érkezett:
– Dolgozom, hogy eltartsam a családot. Ez elég kell legyen.
Nem, ez nem elég. És ezt világossá tettem számára.
Pár nappal később vacsoránál Eric hirtelen felvetette, hogy mi lenne, ha lenne egy harmadik gyerekünk.
– Tessék? – kérdeztem döbbenten.
– Szerintem itt az ideje – mondta lazán, mintha csak egy új hobbit javasolt volna.
Megpróbáltam elmagyarázni, hogy már most is a határaimon vagyok, de ő nem hallgatott rám. Úgy gondolta, hogy az ő hozzájárulása a pénzkereset, és semmi mást nem kell tennie.
A vita közepette betoppant az anyja, Brianna, és azonnal Eric pártját fogta.
– Katie, kedvesem, hálásnak kéne lenned, hogy Eric ilyen keményen dolgozik értetek – mondta.
– Nem a kemény munkája a probléma, hanem az, hogy apaként alig van jelen az életünkben – vágtam vissza.
Később csatlakozott Amber, Eric nővére is, aki szintén azt próbálta bizonygatni, hogy a nőknek kötelességük mindent egyedül elvégezniük.
– A mi családunkban így mennek a dolgok – jelentette ki önelégülten.
Ekkor értettem meg, hogy Eric nem fog változni, mert egy olyan környezetből jön, ahol ez a viselkedés normálisnak számít.
Egy éjszaka, miután újra összevesztünk, Eric dühösen közölte, hogy pakoljak össze és menjek el.
– A gyerekek maradnak – mondtam higgadtan.
– Nem! – válaszolta, de láttam rajta, hogy fogalma sincs, mit kezdene velük.
Másnap összecsomagoltam, a gyerekeket pedig a nővéremhez vittem. Eric anyja és nővére megpróbáltak közbeavatkozni, de határozottan a tudtukra adtam, hogy semmi közük a házasságunkhoz.
Végül beadta a válópert. A bíróság nekem ítélte a házat, a gyerekeket, és gyerektartásra is kötelezték őt. Bár az út nehéz volt, büszke vagyok, hogy kiálltam magamért és a gyerekeimért.
Szerinted helyesen cselekedtem, vagy túl messzire mentem?