Hetek óta újra és újra ugyanahhoz a házhoz vezetett Caleb késő esti fuvarja. Először nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget ennek az apró ismétlődésnek. De ahogy egyre többször bukkant fel ugyanaz a cím a telefonos helymeghatározóban, valami fojtogató érzés kezdett bennem nőni. Mi van, ha valaki más is van az életében? Mi van, ha… már nem csak én vagyok?
Tizennyolc év házasság. Tizennyolc év közös nevetés, harcok, megbékélések, gyereknevelés, álmatlan éjszakák és kávéval indított reggelek. Azt hittem, mindent kibírunk. Azt hittem, a kapcsolatunk sziklaszilárd. De most, ebben a csendes, gyanús ismétlődésben, valami megrepedt.
Caleb újabban éjjeli szállításokat vállalt, hogy kipótolja a megcsappant jövedelmünket. Én büszke voltam rá – legalábbis eleinte. Aztán egy este, ahogy megszokásból ránéztem a helyzetére, furcsa cím jelent meg. Nem ismertem. Nem kérdeztem. Akkor még nem. De aztán másnap is ugyanoda ment. És utána is. A cím lassan beégett a retinámba.
Az aggódás egyre csak nőtt bennem. A férjem elhidegült. Egyre fáradtabbnak tűnt, és amikor rákérdeztem, csak annyit mondott: “Sok a munka.” Hazudott volna? Hát így kezdődnek a titkok?
Egy este már nem bírtam tovább. Amikor megint láttam, hogy ugyanott van, felkaptam a kulcsaimat, és elindultam utána.
Az út hosszú volt, vagy csak az idegeim tették annak. A kezeim görcsösen szorították a kormányt, a gondolataim száguldoztak. Másik nő? Másik család? Egy kettős élet, amiről én semmit sem tudok?
A ház előtt megállva percekig nem mozdultam. Nem lepukkant, eldugott hely volt, ahogy elképzeltem. Sőt, kifejezetten otthonosnak tűnt: meleg fény szűrődött ki a függönyök mögül, a kert rendezett volt, az ablakok tiszták. Olyan ház volt, amit szeretettel tartanak fenn.
Összeszedtem magam, és odasétáltam az ajtóhoz. Minden lépés egyre nehezebb lett. Bekopogtam.
Az ajtó lassan nyílt, és két kisgyerek nézett rám kíváncsian.
Megfagyott bennem a vér.
Öt vagy hat évesek lehettek. Az ártatlan tekintetük, a vékony kis testük – egy pillanatra nem kaptam levegőt. Nem mondtam semmit. Csak álltam ott, és próbáltam felfogni: kik ezek a gyerekek? Az enyémek nem lehetnek. Mégis… mi folyik itt?
A háttérből egy kamasz lépett elő – talán tizenhat éves lehetett. Határozott mozdulattal a kicsik mellé állt, védelmezően. A szavaiból éreztem, hogy hozzászokott ahhoz, hogy ő a felnőtt.
– Segíthetek? – kérdezte hűvösen.
Rekedt volt a hangom, de kimondtam:
– A férjem… Caleb… ide szokott jönni.
A válasz helyett Caleb bukkant fel a háttérből. Egy tányér volt a kezében. Amikor meglátott, elsápadt.
– Emily? – kérdezte hitetlenkedve.
A hangom megremegett. – Mondd meg, mi történik itt. Hetek óta figyellek. Mi ez a hely? Kik ezek a gyerekek?
Caleb lassan letette a tányért, majd a nagyobb fiúhoz fordult.
– Jake, kérlek, vidd be Miát és Tylert a konyhába. Mindjárt megyek.
Miután a gyerekek eltűntek, Caleb intett, hogy menjek be. A lábaim alig bírták a mozgást. Beléptem.
A nappali egyszerű volt, de tiszta. A falon gyerekrajzok, a polcon régi játékok. Sehol egy kép róla. Sehol egy női ruhadarab. Nem volt nyoma szerelemnek – csak törődésnek.
– Nem az, amire gondolsz – kezdte, és a hangja szelíd volt.
Összefont karokkal néztem rá.
– Akkor mesélj.
Sóhajtott.
– Egy hónapja hoztam ide először egy csomagot. A gyerekek nyitották ki az ajtót. Egyedül voltak. Aztán újra ide rendeltek valamit. Megint csak a gyerekek voltak otthon. Jake, a fiú, elmondta, hogy az anyjuk ápolónő, éjszakai műszakokat vállal, hogy el tudja tartani őket. A férjük évekkel ezelőtt lelépett.
Megköszörültem a torkom.
– És te mit csináltál?
– Nem tudtam csak úgy elmenni – válaszolta. – Nem helyettesíthetem az apjukat, de hoztam nekik vacsorát. Maradtam beszélgetni. Figyeltem rájuk. Tudom, hogy el kellett volna mondanom neked. De féltem, hogy félreérted. Hogy haragudni fogsz.
Az arcomba könny szökött. Hetekig gyanakodtam, miközben ő csak… törődött valakikkel, akiket más elhagyott.
– Caleb… azt hittem, elárultál – suttogtam.
Ő mellém ült, óvatosan megfogta a kezem.
– Megértem. De soha nem tennék ilyet veled. Te vagy az otthonom.
A könnyeimet törölgetve néztem a konyha irányába.
– Segíthetek?
Caleb bólintott, és mosolya végre ismét ismerős volt.
– Nagyon örülnék neki.
Aznap este ott maradtunk. Játszottunk a gyerekekkel, meséltünk, nevettünk. Jake lassan felengedett, és megnyílt. Elmesélte, mennyire nehéz neki iskolába járni és közben gondoskodni a testvéreiről.
Amikor az anyjuk hazaért, először riadtan nézett ránk. De amikor Caleb mindent elmagyarázott, a nő elsírta magát.
– Nem hittem volna, hogy bárki is észrevesz minket – mondta elcsukló hangon.
A hazafelé vezető úton csendben ültünk. De ez a csend már más volt – nem tele feszültséggel, hanem békével.
– Azt hittem… valaki máshoz jársz – vallottam be halkan.
Caleb rám nézett, és megfogta a kezem.
– Soha nem lenne más. Csak te vagy. Mindig is te voltál.
Halk mosollyal bólintottam.
– Meghívhatjuk őket egyszer hozzánk?
Ő elmosolyodott, és megszorította a kezem.
– Már vártam, hogy ezt kérdezd.
Ez nem egy vég volt. Ez valami egészen új kezdete volt – valaminek, amit már nemcsak ketten építettünk, hanem együtt másokért is.