A mosógép és a kövek története
Hat hónappal a szülés után, egy hatalmas kupac babaruhával körülvéve és végkimerülésig hajszolva, azt hittem, hogy a férjem, Billy, megérti majd, milyen nehéz helyzetben vagyok, amikor a mosógépünk felmondta a szolgálatot.
De tévedtem.
Ahelyett, hogy segített volna megoldást találni, csak megvonta a vállát és közömbösen közölte:
„Hát, mosd ki kézzel… az emberek évszázadokon át így csinálták.”
Azt hittem, rosszul hallok.
Hat hónap telt el azóta, hogy megszületett az első gyermekünk, és az életem azóta egy végtelen körforgássá változott: szoptatás, pelenkacsere, takarítás, főzés… és mosás. Egy iszonyatosan sok mosás.
A csecsemők több ruhát piszkolnak össze egy nap alatt, mint egy teljes focicsapat egy esős mérkőzésen.
A jobb napokon legalább négy kilónyi bodyt, rugdalózót, takarót és előkét mostam ki.
A rosszabb napokon? Már rég felhagytam a számolással.
Így amikor a mosógép végleg feladta, tudtam, hogy nagy bajban vagyok.
Épp egy adag ruhát akartam kivenni, amikor a gép hangosan recsegett, egy utolsó, keserves sóhajtásnak beillő zajt adott ki magából… majd teljes csend lett.
Nyomtam a gombokat. Semmi.
Kihúztam és visszadugtam. Semmi.
A pánik kezdett elhatalmasodni rajtam.
Amint Billy hazaért a munkából, azonnal elé álltam:
„A mosógép meghalt.”
Billy fel sem nézett a telefonjából.
„Hmm?”
„Mondom, hogy a mosógép tönkrement. Újat kell vennünk. És azonnal.”
Billy bólintott, levette a cipőjét, majd tovább görgette a képernyőn az üzeneteit.
„Igen… De nem ebben a hónapban.”
Pislogtam. „Mi?”
„Nem fér bele ebben a hónapban. Talán a következőben, amikor megérkezik a fizetésem. Úgy három hét múlva.”
Mintha egy szikla zuhant volna a gyomromba.
„Billy, három hétig nem tudok mosógép nélkül maradni. A baba ruháit naponta kell mosni.”
Billy egy mély sóhajjal letette a telefonját, és nyújtózkodott.
„Figyelj, most nem megy. Ígértem anyámnak, hogy kifizetem a nyaralását. Tényleg megérdemli.”
Csak bámultam rá.
„A nyaralását?”
„Igen. Ő is segített a babával. Gondoltam, ez egy szép gesztus lenne.”
Segített?
Nyeltem egyet, hogy ne kiabáljak. Az anyja eddig összesen háromszor látogatott el hozzánk, és akkor is csak leült a kanapéra, tévézett, megette a vacsorát, amit én főztem, és elaludt.
Ez nem „segítség” volt. Ez látogatás.
Billy azonban nyugodtan folytatta:
„Anyám azt mondta, szüksége van egy kis szünetre, szóval finanszírozom az útját. Pár nap, nem a világ vége.”
A kezem ökölbe szorult.
„Billy, az anyád nem gondoskodik a gyerekről. Eljön, eszik, alszik, és ennyi.”
Billy homlokát ráncolva válaszolt:
„Ez nem igaz.”
„Nem?” – vontam fel a szemöldököm. „Mikor cserélt ki utoljára egy pelenkát?”
Billy nyitotta a száját, majd becsukta.
„Nem erről van szó.”
Ekkor keserűen elnevettem magam.
„Ó, szerintem pontosan erről van szó.”
Billy végighúzta a kezét az arcán, majd kimondta azt a mondatot, amitől végleg elszakadt bennem a cérna:
„Nem tudnál mindent kézzel mosni? Az emberek évszázadokig így csinálták.”
Hirtelen elöntött a düh.
Kézzel. Mosni.
Mintha nem lenne így is elég dolgom. Mintha nem lennék már most is a végkimerülés határán.
Mély levegőt vettem. Ordítani akartam. De ismertem Billyt – ha vitázunk, akkor sem változik semmi.
Ezért más tervem volt.
Az őskori ebéd
Másnap reggel, amikor Billy munkába indult, készítettem neki egy ebédet. Csak éppen egy apró változtatással.
A gondosan elkészített étel helyett… kavicsokkal töltöttem meg az ebédes dobozát.
Mellé pedig egy kis cetlit tettem.
Aztán puszit nyomtam az arcára, és elbúcsúztattam, mintha minden rendben lenne.
Vártam.
Pontban 12:30-kor Billy dühösen viharzott be az ajtón.
„Ez mégis mi a franc?!?!” – ordította, és az ebédes dobozt az asztalra vágta.
Én pedig teljes nyugalommal megfordultam, megtöröltem a kezem, és ártatlan mosollyal ránéztem.
„Mi a baj, drágám?”
Billy felkapta a cetlit, és remegő kézzel felolvasta:
„Az emberek egykor vadásztak az ételükért. Szerezz magadnak ebédet, rakj tüzet ezekkel a kövekkel és süsd meg.”
Az arca vörös lett a dühtől.
„Megőrültél?! A kollégáim előtt kellett ezt kinyitnom!”
Karba fontam a kezem.
„Ó, szóval a nyilvános megaláztatás csak akkor baj, ha veled történik?”
Billy elhallgatott.
Hosszan néztem rá.
„Nos, Billy? Most már érted?”
Hosszú csend következett.
Aztán végül, alig hallhatóan, Billy megszólalt:
„Megértettem.”
Másnap este Billy egy új mosógéppel állított haza.
Nem kért bocsánatot. Nem beszélt róla. Csak csendben cselekedett.
És nekem ennyi pont elég volt.