Hét héttel ezelőtt anya lettem. Azóta az életem teljes káosszá vált. És mindez az anyósom miatt.
Amióta a kisfiamat hazahoztuk, az anyósom egyfolytában velünk van. Segítségre számítottam, de ehelyett csak még nagyobb terhet rótt ránk. Az én fiam, akit szerettem, próbált megnyugtatni: „Anyu csak aggódik, fontos neki, hogy közel legyen.” De a szavak és a tettek között hatalmas különbség volt. Ő irányította a háztartást, még a legegyszerűbb dolgokat is, például azt sem engedte meg, hogy egy csésze teát főzzek magamnak.
Hallgattam, próbáltam elviselni. Az egész napom az etetések, pelenkázások és ringatások körül forgott. Az alvásra alig jutott időm, a fáradtság már a testemben is kiáltott. A maradékot ettem, ha egyáltalán maradt valami. Volt, hogy napokig nem ettem semmit.
Egy nap, mikor különösen kimerültem, lementem a konyhába, remélve, hogy legalább egy tál levest találok. De a hűtő üres volt. A férjem nyugodtan ült, és teázott az anyjával, miközben én csak zavartan néztem rá. Ő pedig így szólt:
– Azt hittem, nem vagy éhes. Csak ülsz ott és semmit sem csinálsz.
Kezdődött a vita. A férjem az anyját védte. Sőt, megkért, hogy mosogassak el.