Egy év telt el azóta, hogy Ryan kidobott minket. Egy év, mióta az a februári éjszaka kiégette a lelkemet, és a ház ajtaja végleg bezárult mögöttem. A fagy akkor nemcsak a levegőben volt — bennem is. De ma, amikor végigmegyek a stúdiómon, és Leo a sarokban a kis asztalánál rajzol, már tudom: a tél nem tart örökké.
1. Újrakezdés hamvaiból
A startup, ahol dolgozni kezdtem, gyorsan nőtt. A nevem lassan fogalommá vált a cégben: a „grafikus, aki minden projektet csodává változtat”. Néha még én sem hittem el, hogy ezt rólam mondják. Minden este, amikor Leo már aludt, leültem a gép elé, és tovább dolgoztam — nem a pénzért, hanem hogy soha többé ne legyek senki kegyéből élő.
Tavaszra már saját ügyfeleim is lettek. Két vállalkozó keresett meg — egyikük új éttermet nyitott, másikuk mobilalkalmazást fejlesztett. És az egyik projekt nevével összerándult a gyomrom: “RJ Creative Solutions”.
Ryan cégének új márkaidentitása.
Nem válaszoltam azonnal az ajánlatra, de a logótervhez csatolt fájlban egy üzenet állt:
„Hallottam, hogy te vagy most a legjobb. Dolgozzunk együtt, ha mersz. – R.”
Csak ültem, és néztem a betűket. Nem dühöt éreztem, hanem furcsa nyugalmat. Ő hívott vissza. Az a férfi, aki egykor azt mondta: „Menjetek el.”
És most, egy évvel később, szüksége volt rám.
2. Az új megbízás
Elfogadtam. Nem bosszúból. Hanem mert tudtam, hogy eljött az idő, amikor többé nem futok el.
Az első találkozó az ő új irodájában volt. Már nem a régi helyen — a nagy üvegépületet eladták, miután elvesztette a két legnagyobb ügyfelét. Most egy kisebb, szűkebb helyen dolgozott, sokkal szerényebb környezetben.
Amikor beléptem, Ryan felnézett a laptopjáról. Egy pillanatra sem tudta leplezni a döbbenetét.
— Sophia… te… hihetetlenül nézel ki — mondta.
— A szabadság jót tesz — válaszoltam röviden, és leültem.
Előttünk a laptop képernyőjén a régi logó villogott: az, amit még én terveztem, évekkel ezelőtt, amikor a cég csak ötlet volt.
— Új arculatot akarok — mondta. — Valamit, ami… újrakezdés.
— Ironikus — mosolyodtam el hűvösen. — Ezt a szót mostanában sokat hallom.
3. A múlt árnyai
A munka gyorsan haladt, de a feszültség nőtt. Minden alkalommal, amikor találkoztunk, éreztem, hogy Ryan valamit mondani akar, de sosem tette.
Egyik este, amikor a prezentáció után összepakoltam, végül kibökte:
— Anyám meghalt.
Megálltam. Az a nő, aki engem és Leót „élősködőknek” nevezett, már nem volt többé.
— Sajnálom — mondtam, őszintén.
— Ne. Ő nem bánt meg semmit. Én viszont… igen.
Felnéztem rá. A tekintetében most nem volt arrogancia. Csak üresség.
— Tudod, mi volt a legnagyobb hibám? — kérdezte. — Hogy elhittem, hogy az, aki szeret, mindig ott marad.
— És most mit akarsz?
— Jóvátenni.
4. A csapda
Az utolsó találkozó a szerződés aláírása volt. Az új logó készen állt — elegáns, modern, erős.
A cég új életet kezdhetett vele.
Ryan átnyújtotta a dossziét, de ahogy a papírok közé néztem, megfagyott a vér az ereimben.
Egy kiegészítő záradék volt benne, apró betűkkel:
„A tervező a jogokat átruházza a cégre, beleértve korábbi munkáit is.”
Korábbi munkák. Vagyis minden, amit évekkel ezelőtt közösen készítettünk — köztük az alapító logó, amiből Ryan anno meggazdagodott, és amit soha nem fizetett ki nekem.
Rám mosolygott, mintha semmit sem vett volna észre.
— Csak formalitás — mondta.
Ekkor megértettem: nem bűntudatból keresett meg. Hanem mert tudta, hogy most már én vagyok a sikeresebb, és az ő neve kezdett eltűnni az üzleti világ térképéről.
Használni akart — újra.
Aláírtam.
Lassan, komolyan, mosolyogva.
De mielőtt bármit mondhatott volna, megszólaltam:
— Tudod, Ryan, a múltkor említetted, hogy a céged neve alatt új partnert keresel befektetésre.
— Igen, már közel vagyunk a megállapodáshoz.
— Akkor örülök, hogy tudod: a startup, ahol most dolgozom, épp felvásárolja a kisebb marketingcégeket.
— Tessék?
Kinyitottam a táskám, és letettem elé a dokumentumot.
Az alján az állt:
„A ‘RJ Creative Solutions’ felvásárlási előkészítése – fő kapcsolattartó: Sophia M. Carter.”
A tekintete elsápadt.
— Ez… ez valami tévedés.
— Nem. Ez üzlet. És most már az én kezembe került.
5. Az igazság pillanata
Három hónappal később Ryan cégét hivatalosan beolvasztották a startupba, ahol dolgoztam. Ő megtarthatta a pozícióját, de már csak alkalmazottként.
Én lettem a kreatív igazgató.
Az első napon, amikor belépett az irodámba, láttam rajta, hogy még mindig próbálja felfogni, mi történt.
— Sophia… te mindezt előre eltervezted?
— Nem. Csak éltem a lehetőséggel, amit adtál.
— És Leo? — kérdezte halkan. — Szeretném látni őt.
Először akart valamit, ami nem róla szólt.
Egy pillanatig gondolkodtam.
— Leo nem felejtett el téged — mondtam. — De most tanulja, mit jelent, ha valaki tartja a szavát.
Ryan lehajtotta a fejét.
— Legalább hadd segítsek valamiben.
— Már megtetted — feleltem. — Megmutattad, milyen messzire tudok eljutni, ha nincs, aki visszatartson.
6. A levél
Egy évvel később kaptam egy levelet. Ryan írását azonnal felismertem.
„Sophia,
Ma bezártam a régi irodát. Az utolsó dobozban megtaláltam egy vázlatot, amit évekkel ezelőtt rajzoltál. Egy ház a tengerparton, fölötte naplemente. Emlékszel, azt mondtad: ‘Egyszer ott fogunk élni.’
Építettem egyet pontosan olyat. Csak ezúttal nem várok senkit, hogy beköltözzön.
Köszönöm, hogy megtanítottál veszíteni.
— Ryan.”
A levelet eltettem egy fiókba. Nem fájt. Nem sajnáltam.
Este Leo az ölembe bújt.
— Anya, miért mosolyogsz?
— Csak eszembe jutott valaki, aki végre megtanult egy fontos dolgot.
— Mit? — kérdezte.
— Hogy a szabadság néha drágább, mint a szerelem.
A kisfiam elaludt, és én kinéztem az ablakon. A távolban, a város fényei fölött, úgy derengett a horizont, mintha a tenger partján lennénk.
És ekkor tudtam: megérkeztem.