Tizennégy év házasság, két gyerek és egy élet, amit boldognak hittem – egyetlen pillanat alatt semmivé vált. El sem tudtam volna képzelni, hogy minden ilyen gyorsan összeomolhat… pedig pontosan ez történt.
Egy teljesen átlagos estén jött el a fordulópont. Oleg hazatért – de nem egyedül. Egy nő jött vele, magas, hibátlan bőrrel és olyan mosollyal, ami jéghidegnek tűnt. Épp vacsorát készítettem, amikor meghallottam a sarkak koppanását a padlón.
– Igazad volt – mondta, miközben tetőtől talpig végigmért. – Tényleg teljesen elhanyagolta magát. Kár érte… pedig jó csontozata van.
Megdermedtem. A testem mozdulatlan lett, mintha megfagyott volna bennem az élet.
– Tessék? – kérdeztem halkan, alig hallhatóan, mert egyszerűen nem hittem el, amit hallok.
Oleg nagyot sóhajtott, mintha én lennék a hibás az egészért.
– Anja, válni akarok.
Mintha elsötétült volna a világ. Csak álltam, és próbáltam felfogni, mit veszítek éppen. Ezernyi kérdés tört fel bennem.
– Válni? És a gyerekek? És az, amit együtt felépítettünk?
– Megoldod majd – vonta meg a vállát. – A pénzt küldöm. Alhatsz a kanapén vagy elmehetsz a nővéredhez. Lénát pedig itt hagyom magamnak.
Aznap éjjel összecsomagoltam a gyerekekkel együtt, és elmentünk. Nem volt hová mennünk, de tudtam, nem maradhatok ott. A válás gyorsan lezajlott. Eladtuk a házat, és egy szerényebb lakásba költöztünk. Oleg eltűnt az életünkből – és a gyerekekéből is. Eleinte még küldött pénzt, de idővel az is abbamaradt.
A gyerekek több mint két éve nem látták. Nem csak engem hagyott el – őket is.
Aztán egy nap, amikor bevásárlásból tartottam hazafelé, megláttam őket – Oleg és Léna együtt. A szívem összeszorult, de ahogy közelebb mentem, rájöttem: a sors nem felejt.
Azonnal felhívtam anyámat.
– Anya, ezt nem fogod elhinni…
Másképp néztek ki. Oleg cipője kopott volt, az arca fáradt, megviselt. Léna is megváltozott – a régen ragyogó nő most szoros copfban, gondterhelten pakolt a kosárba egy kis boltban, amit ő korábban biztosan lenézett volna. És ott volt Oleg, mögötte kullogva, épp abban a boltban, ahová egykor én jártam akciós termékekért – ő pedig kinevetett érte.
Lefagytam. Nem tudtam, odamenjek, vagy elmenjek. De valami azt súgta: ezt látnom kell.
Utánuk mentem. A zöldségesnél veszekedni kezdtek. Léna idegesen dobálta a termékeket, Oleg morgott, de a nő ügyet sem vetett rá. Valami megváltozott köztük. Ekkor vett észre engem.
Rövid, zavart pillantás, majd oldalba bökte Olegot. Tekintetünk találkozott.
– Anja… – suttogta.
– Oleg – feleltem röviden.
Olyan sok mindent akartam mondani. A síró gyerekekről, a magányos estékről, a fájdalomról. De csak ennyit mondtam:
– Jól vagyok.
És ez volt az igazság.
Léna türelmetlenül elindult, ő követte. Én ott maradtam – megkönnyebbülve. A sors visszatért, hogy kiegyenlítse a számlát.
Otthon a gyerekek vártak. Felícia letette a könyvét.
– Anya, minden rendben?
Leültem mellé.
– Ma láttam apátokat.
Tóbiás odabújt hozzám, és halkan suttogta:
– Hiányzik… de haragszom is rá.
– Ez rendben van, kicsim. Az érzéseknek helye van.
Felícia eltűnődve kérdezte:
– Szerinted visszajön?
Megvontam a vállam.
– Nem tudom. De azt igen: mi egymásnak vagyunk. És ez elég.
Mosolygott.
– Igen, anya. Nekünk így is jó.
Egy hét múlva Oleg felhívott.
– Szia, én vagyok… Oleg.
– Igen?
– Szeretném látni a gyerekeket. Léna elment… és most már belátom, mennyire elrontottam mindent.
Nem kiabáltam. Csak csendesen mondtam:
– Megkérdezem őket. De tudnod kell: fájdalmat okoztál nekik.
Két nap múlva ott állt az ajtóban. Felícia nyitott ajtót.
– Szia, apa – mondta érzelem nélkül.
Tóbiás mögém bújt.
Oleg egy csomagot nyújtott át.
– Egy kisautó Tóbinak, könyvek Felíciának.
Felícia elvette, de engem ölelt meg.
Oleg rám nézett – megbánással a szemében.
– Köszönöm, hogy beengedtél. Szeretnék próbálkozni… ha lehet.
Sokáig néztem rá. A férfira, akit egykor szerettem.
– Idő kell hozzá. De ha valóban apjuk akarsz lenni, nem foglak visszatartani.
Bólintott.
Teltek a hónapok. Oleg egyre gyakrabban jött. A gyerekek még távolságtartók voltak, de a jég lassan olvadt.
És ami a legfontosabb: amikor ránéztem, már nem éreztem haragot.
Szabad voltam.
Nem bosszút álltam – hanem túléltam. Megerősödtem. Új életet kezdtem.
Néha úgy tűnik, mindent elveszítünk. De épp a romokból születik meg az igazi énünk. És a legszebb bosszú az, ha boldogan élünk tovább.