A férjem családja azt hitette el velem, hogy megérdemlek egy kis pihenést a lányom születésnapja előtt, és elküldtek egy spába — csak később jöttem rá, hogy valójában így akartak eltüntetni a saját gyerekem ünnepéről.

Advertisements

A pillanat, amikor minden összedőlt

Lola ötödik születésnapján eredetileg egy spa szalonban kellett volna lennem – lágy zene, levendulaillat, eukaliptuszos gőz, uborkás víz a kézben, miközben egy masszőr kisimítja belőlem az anyaság éveinek minden feszültségét.

Advertisements

Ehhez képest ott álltam egy zsúfolt kávézó közepén, idegen arcok gyűrűjében, és lefagyva bámultam, ahogy egy ismeretlen nő a lányom mellett állva épp elfújja a gyertyákat. A lányom születésnapi tortáján. Helyettem.

De kezdjük az elején.

Egy héttel Lola születésnapja előtt az anyósom, Nóra megjelent nálunk, kezében egy prospektussal, arcán az a jól ismert, túljátszott mosoly, amitől mindig hideglelést kaptam.

– Gondoltunk rád, Kelsey – mondta, miközben letette a brosúrát a konyhaasztalra. – Egy teljes nap kényeztetés csak neked. Spa, masszázs, pihenés. Megérdemled. És idén hadd legyen a buli a mi dolgunk. Pihenj csak. Öt év anyaság után itt az ideje, hogy végre te is hátradőlj egy napra.

Meglepő módon a férjem, Péter is mellé állt.

– Tényleg rád férne egy kis kikapcsolódás, drágám – mondta lágy hangon. – Mióta Lola óvodába jár, te egy pillanatra sem állsz meg. Ez a születésnap lehetne a te ajándékod is.

Kételkedve néztem rájuk. A lányom születésnapja az év legfontosabb napja számomra. Hónapok óta terveztem: kézzel készített meghívók, saját készítésű dekorációk, az a bizonyos rózsaszín-arany torta, és az apró koronácskák minden meghívott gyereknek.

De kimerült voltam. A munka, a reggeli rohanások, a háztartás… Az anyaság olykor egy végtelen körforgás, amiben az ember elveszíti önmagát.

Úgyhogy igent mondtam.

Lefoglalták a kezeléseket: forró köves masszázs, arcpakolás, manikűr, pedikűr, minden. Azt is mondták, maradjak estig.

– Ne törődj semmivel, Kels – biztatott Nóra. – Csak vidd magaddal a ruhádat a bulira, és egyenesen odajössz.

A hely valóban békés volt. A spa nyugalma szinte álomszerűen vont be, az illatok, a csend, a melegség. De alig telt el két óra, valami belső nyugtalanság kezdett el motoszkálni bennem.

A masszőr halk zenére dolgozott a vállaimon, finoman, rutinos mozdulatokkal.

– Elég feszült a hátad – jegyezte meg halkan.

– Van egy ötéves kislányom – mosolyodtam el gyengén.

Ő udvariasan visszamosolygott, de a keze nyomása mélyült. Lehunytam a szemem, és próbáltam elmerülni a pillanatban.

De Lola arca újra és újra felvillant a lelki szemeim előtt. A nagy barna szemei, ahogy rám nézett előző este a torta díszítése közben, apró ujjai ragadtak a színes cukorszórástól.

– Szerinted tetszeni fog a barátaimnak a rózsaszín tányér? – kérdezte halkan.

– Neked tetszik, kicsim? – kérdeztem vissza.

– Igen.

– Akkor nekem is – válaszoltam.

Megmozdultam a kezelőágyon. A gyomrom görcsbe rándult.

Mi van, ha nem úgy csinálják, ahogy megbeszéltük? Mi van, ha elrontják a díszítést? Ha más tortát vesznek? Ha elfelejtik a koronáját, amit annyira várt?

És ami a legrosszabb… mi van, ha Lola azt hiszi, elfeledkeztem róla?

Felültem.

– Mennem kell – mondtam hirtelen.

– De a kezelés még nem ért véget – felelte a masszőr.

– Tudom. De nem maradhatok. A kislányomnak ma van a születésnapja. Vele kell lennem.

Sietve öltöztem fel. A nyugalom, ami körbevett, hirtelen fojtogatóvá vált.

Ez nem csupán bűntudat volt. Ez valami mélyebb volt, valami, amit az ösztöneim diktáltak. Tudtam: baj van.

Útközben be akartam ugrani a kedvenc pékségbe, hogy vegyek Lolának pár csokis muffint. De amikor hazaértem, valami furcsát éreztem.

A ház csendes volt. Se lufi. Se gyereknevetés. Se zene.

És akkor a szomszédom, Ráchel, átszólt a kerítésen.

– Kelsey, minden rendben? Azt hittem, a bulit máshova vittétek, Péter azt mondta, a növényes kávézóban lesz. Lola már elment a többiekkel…

– Mi? – kérdeztem összeszorult torokkal. – A buli nem itthon van?

– Úgy tűnik. Azt hittem, te is tudod…

De nem tudtam.

Autóba vágtam magam, és átrobogtam a városon.

Ahogy beléptem a kávézóba, a tüdőmben megfagyott a levegő.

Rózsaszín lufik, csillogó szalagok, egy torta, amit nem én sütöttem. Egy rakás ismeretlen felnőtt, és egy nő, aki túl elegáns volt egy gyerekbulira. Péter oldalán állt, mintha ott lenne a helye.

És Lola… rózsaszín ruhában, amit nem mi választottunk együtt.

A nő épp lehajolt hozzá, és puszit nyomott az arcára. Pont utána, hogy Péter is így tett.

És akkor elszakadt bennem valami.

– Mégis mi folyik itt? – kérdeztem csendesen, de olyan erővel, hogy az egész terem elnémult.

Minden tekintet rám szegeződött. Péter arca elfehéredett.

Nóra odasietett hozzám.

– Kelsey, kérlek… nem így akartuk. Csak azt akartuk, hogy Lola boldog legyen.

– Nélkülem? – kérdeztem.

És ekkor Péter odalépett hozzám, karján a nővel.

– Ő Madeline – mondta. – Már egy ideje együtt vagyunk. Azt gondoltuk, jó alkalom lenne, hogy bemutassam őt Lolának.

– Egy születésnapi bulin? Az én gyerekemnek? Az én házamban? – kérdeztem hitetlenül.

– Új fejezet kezdődik – felelte hűvösen Nóra. – Új családi hagyományokkal.

Azt hittem, ott helyben összeesek.

De Lola rám nézett.

A szeme felragyogott.

– Mama! – kiáltotta, és a nyakamba vetette magát. – A nagyi azt mondta, hogy nem akarsz jönni…

– Soha. Ne. Higgy. Ilyet. – suttogtam. – Te vagy a mindenem.

Felemeltem, és magamhoz szorítottam.

– Elviszem haza – jelentettem ki.

– Nem gondolod, hogy—? – kezdte Nóra, de félbeszakítottam.

– De. Gondolom. Elviszem.

Aznap este újra meggyújtottam a gyertyákat. Otthon. A saját tortán, amit együtt terveztünk.

Lola mosolygott.

– Ez a torta sokkal jobb, Mama – mondta álmosan. – Illata van. Olyan, mint otthon.

– Mert otthon vagyunk – súgtam.

Aztán elaludt az ölemben.

És én tudtam, hogy bármi is jöjjön ezután, egyvalamit biztosan meg fogok védeni: a lányom boldogságát.

Advertisements

Leave a Comment