A pillanat, amikor minden összedőlt
Lola ötödik születésnapján eredetileg egy spa szalonban kellett volna lennem – lágy zene, levendulaillat, eukaliptuszos gőz, uborkás víz a kézben, miközben egy masszőr kisimítja belőlem az anyaság éveinek minden feszültségét.
Ehhez képest ott álltam egy zsúfolt kávézó közepén, idegen arcok gyűrűjében, és lefagyva bámultam, ahogy egy ismeretlen nő a lányom mellett állva épp elfújja a gyertyákat. A lányom születésnapi tortáján. Helyettem.
De kezdjük az elején.
Egy héttel Lola születésnapja előtt az anyósom, Nóra megjelent nálunk, kezében egy prospektussal, arcán az a jól ismert, túljátszott mosoly, amitől mindig hideglelést kaptam.
– Gondoltunk rád, Kelsey – mondta, miközben letette a brosúrát a konyhaasztalra. – Egy teljes nap kényeztetés csak neked. Spa, masszázs, pihenés. Megérdemled. És idén hadd legyen a buli a mi dolgunk. Pihenj csak. Öt év anyaság után itt az ideje, hogy végre te is hátradőlj egy napra.
Meglepő módon a férjem, Péter is mellé állt.
– Tényleg rád férne egy kis kikapcsolódás, drágám – mondta lágy hangon. – Mióta Lola óvodába jár, te egy pillanatra sem állsz meg. Ez a születésnap lehetne a te ajándékod is.
Kételkedve néztem rájuk. A lányom születésnapja az év legfontosabb napja számomra. Hónapok óta terveztem: kézzel készített meghívók, saját készítésű dekorációk, az a bizonyos rózsaszín-arany torta, és az apró koronácskák minden meghívott gyereknek.
De kimerült voltam. A munka, a reggeli rohanások, a háztartás… Az anyaság olykor egy végtelen körforgás, amiben az ember elveszíti önmagát.
Úgyhogy igent mondtam.
Lefoglalták a kezeléseket: forró köves masszázs, arcpakolás, manikűr, pedikűr, minden. Azt is mondták, maradjak estig.
– Ne törődj semmivel, Kels – biztatott Nóra. – Csak vidd magaddal a ruhádat a bulira, és egyenesen odajössz.
A hely valóban békés volt. A spa nyugalma szinte álomszerűen vont be, az illatok, a csend, a melegség. De alig telt el két óra, valami belső nyugtalanság kezdett el motoszkálni bennem.
A masszőr halk zenére dolgozott a vállaimon, finoman, rutinos mozdulatokkal.
– Elég feszült a hátad – jegyezte meg halkan.
– Van egy ötéves kislányom – mosolyodtam el gyengén.
Ő udvariasan visszamosolygott, de a keze nyomása mélyült. Lehunytam a szemem, és próbáltam elmerülni a pillanatban.
De Lola arca újra és újra felvillant a lelki szemeim előtt. A nagy barna szemei, ahogy rám nézett előző este a torta díszítése közben, apró ujjai ragadtak a színes cukorszórástól.
– Szerinted tetszeni fog a barátaimnak a rózsaszín tányér? – kérdezte halkan.
– Neked tetszik, kicsim? – kérdeztem vissza.
– Igen.
– Akkor nekem is – válaszoltam.
Megmozdultam a kezelőágyon. A gyomrom görcsbe rándult.
Mi van, ha nem úgy csinálják, ahogy megbeszéltük? Mi van, ha elrontják a díszítést? Ha más tortát vesznek? Ha elfelejtik a koronáját, amit annyira várt?
És ami a legrosszabb… mi van, ha Lola azt hiszi, elfeledkeztem róla?
Felültem.
– Mennem kell – mondtam hirtelen.
– De a kezelés még nem ért véget – felelte a masszőr.
– Tudom. De nem maradhatok. A kislányomnak ma van a születésnapja. Vele kell lennem.
Sietve öltöztem fel. A nyugalom, ami körbevett, hirtelen fojtogatóvá vált.
Ez nem csupán bűntudat volt. Ez valami mélyebb volt, valami, amit az ösztöneim diktáltak. Tudtam: baj van.
Útközben be akartam ugrani a kedvenc pékségbe, hogy vegyek Lolának pár csokis muffint. De amikor hazaértem, valami furcsát éreztem.
A ház csendes volt. Se lufi. Se gyereknevetés. Se zene.
És akkor a szomszédom, Ráchel, átszólt a kerítésen.
– Kelsey, minden rendben? Azt hittem, a bulit máshova vittétek, Péter azt mondta, a növényes kávézóban lesz. Lola már elment a többiekkel…
– Mi? – kérdeztem összeszorult torokkal. – A buli nem itthon van?
– Úgy tűnik. Azt hittem, te is tudod…
De nem tudtam.
Autóba vágtam magam, és átrobogtam a városon.
Ahogy beléptem a kávézóba, a tüdőmben megfagyott a levegő.
Rózsaszín lufik, csillogó szalagok, egy torta, amit nem én sütöttem. Egy rakás ismeretlen felnőtt, és egy nő, aki túl elegáns volt egy gyerekbulira. Péter oldalán állt, mintha ott lenne a helye.
És Lola… rózsaszín ruhában, amit nem mi választottunk együtt.
A nő épp lehajolt hozzá, és puszit nyomott az arcára. Pont utána, hogy Péter is így tett.
És akkor elszakadt bennem valami.
– Mégis mi folyik itt? – kérdeztem csendesen, de olyan erővel, hogy az egész terem elnémult.
Minden tekintet rám szegeződött. Péter arca elfehéredett.
Nóra odasietett hozzám.
– Kelsey, kérlek… nem így akartuk. Csak azt akartuk, hogy Lola boldog legyen.
– Nélkülem? – kérdeztem.
És ekkor Péter odalépett hozzám, karján a nővel.
– Ő Madeline – mondta. – Már egy ideje együtt vagyunk. Azt gondoltuk, jó alkalom lenne, hogy bemutassam őt Lolának.
– Egy születésnapi bulin? Az én gyerekemnek? Az én házamban? – kérdeztem hitetlenül.
– Új fejezet kezdődik – felelte hűvösen Nóra. – Új családi hagyományokkal.
Azt hittem, ott helyben összeesek.
De Lola rám nézett.
A szeme felragyogott.
– Mama! – kiáltotta, és a nyakamba vetette magát. – A nagyi azt mondta, hogy nem akarsz jönni…
– Soha. Ne. Higgy. Ilyet. – suttogtam. – Te vagy a mindenem.
Felemeltem, és magamhoz szorítottam.
– Elviszem haza – jelentettem ki.
– Nem gondolod, hogy—? – kezdte Nóra, de félbeszakítottam.
– De. Gondolom. Elviszem.
Aznap este újra meggyújtottam a gyertyákat. Otthon. A saját tortán, amit együtt terveztünk.
Lola mosolygott.
– Ez a torta sokkal jobb, Mama – mondta álmosan. – Illata van. Olyan, mint otthon.
– Mert otthon vagyunk – súgtam.
Aztán elaludt az ölemben.
És én tudtam, hogy bármi is jöjjön ezután, egyvalamit biztosan meg fogok védeni: a lányom boldogságát.