„Apa, apa!”
Az apa éppen halkan beszélgetett egy fiatal nővel, hogy ne zavarják az osztály többi betegét. Ahogy meghallotta kislánya hangját, azonnal felé fordult.
— Viselkedj, Nastja – szólt csendesen, de határozottan.
— De apa, unom már magam! Liza néninek már mindent elmeséltem. Had sétáljak egy kicsit a folyosón, jó?
— Szó sem lehet róla. Itt betegek vannak, nyugalomra van szükségük.
A nő kedvesen elmosolyodott.
— Viktor, ne légy olyan szigorú. Csak sétálna egyet, igaz, kicsim? Senkit sem fog zavarni.
A kislány lelkesen bólogatott, majd játékosan mozdulatot tett, mintha cipzárt húzna végig az ajkain. Viktor felnevetett. Imádta a lányát. És legalább ennyire szerette a húgát, Lizát is, akit mindig becézve szólított: Lizka. Az operációja – vakbélműtét – jól sikerült, és néhány nap múlva haza is engedik. Már mindenki nagyon várta, de leginkább Nastja. Mert Liza több volt számára, mint egy nagynéni. Az anyja helyett anyja lett.
Amikor Viktor felesége meghalt, Liza egy szó nélkül megjelent náluk.
— Nincs miről beszélni. Itt maradok veletek egy időre, így könnyebb lesz Nastjának. Ennyi.
Viktor pontosan tudta, mekkora áldozatot hozott érte és a lányáért. Liza akkor épp előléptetés előtt állt egy nagy cégnél, és ő mégis mindent félretett, csak hogy ott lehessen nekik.
Közben Nastja kilépett a folyosóra, és körbenézett. Mivel senki sem figyelt rá, elindult arra, amerre mindig is szeretett volna: vissza a „szunnyadó hercegnőhöz”.
Egy üvegajtó mögött, egy különös kórházi ágyon feküdt egy gyönyörű nő. Csendesen pihent, mintha csak aludna, nem élet és halál határán lebegne. Nastja lélegzete is elakadt. Teljesen biztos volt benne: igazi hercegnő. Nem is olyan régen Liza olvasott neki egy mesét, és ott is hasonló volt a történet. Csakhogy ott a herceg megcsókolta a lányt, aki felébredt. Itt viszont a hercegnő tovább aludt. Talán a herceg eltévedt. Vagy valami baj történt vele is… ezért nem ébred fel senki.
Visszatérve a szobába, apja mosolyogva kérdezte:
— Na, jót sétáltál?
De Nastja arcán valami furcsa aggodalom suhant át.
— Apa… mond, kaphatnak injekciót a hercegnők olyanoktól is, akik nem orvosok?
— Hát, kicsim… az orvosok sem mindig viselnek köpenyt.
Ezt hallva a kislány megnyugodott, adott egy puszit Lizának, majd halkan megszólalt:
— Holnap visszajövünk, jó? Ne unatkozz addig.
— Nem biztos, hogy kell még jönnötök, ha minden jól megy, holnapután már otthon leszek – nevetett Liza.
— Akkor is jövünk – jelentette ki komolyan Nastja. – Meg kell győződnünk róla, hogy minden rendben van.
Liza felkacagott, Viktor pedig csak ennyit mondott:
— Ha Nastján múlik, másként nem is lehet.
Váratlan zűrzavar
Másnap különös feszültség ült a kórház falai között. A személyzet ideges volt, a főorvosok egymást keresték, és egy név egyre gyakrabban hangzott el: Inna.
A nő, akit hónapok óta gépek tartottak életben.
Liza egy beszélgetés foszlányait kapta el két nővér és egy orvos között:
— Ilyet még nem láttam. Máskor a család könyörög, hogy várjunk még egy kicsit. De ez az ember… kifejezetten azt akarja, hogy kapcsoljuk le. Mintha nem is számítana neki.
Liza nem hagyta nyugodni a dolog. Végül elcsípte a vezető orvost, hogy a saját helyzetéről érdeklődjön.
— Doktor úr, tudja már, mikor engednek haza?
— Most éppen egy nagyon fontos ülésen vagyok, Liza. Estére benézek hozzád.
— Szóval… ma még biztosan nem mehetek haza?
— Nem. Három nappal műtét után még túl korai.
Liza visszatért a szobájába. De közben odakint komoly vita alakult ki.
Dr. Roman, az idős, de tapasztalt orvos nem akart engedni.
— Amíg van egyetlen remény, nem adhatjuk fel – mondta. – Inna agya működik. Csak nem tudjuk, miért nem ébred fel.
A férj, elszánt tekintettel, ráborult az asztalra.
— Három hónapja élek fél életet. Ő már nincs itt! Én vagyok az örököse, és jogom van dönteni.
A vitát hirtelen egy vékony hang szakította félbe.
— Nem igaz, hogy nem ébredt fel!
Minden tekintet egy irányba fordult. Ott állt Nastja, remegő hangon.
— Láttam, ahogy tegnap kinyitotta a szemét… rám mosolygott. Aztán jött az a bácsi, megijedt tőle… és ő… ő beadott neki valamit. Akkor visszaaludt.
A csend olyan súlyos lett, hogy az orvosok is ledermedtek.
A férfi odalépett a kislányhoz, és durván megragadta a karját.
— Ne beszélj ostobaságokat!
De azonnal leállították. Az orvosok közbeléptek.
— Azonnal zárják le a szobát! Hívják a rendőrséget!
Viktort is értesítették. Amikor megérkezett, riadtan kérdezte:
— Nastja, mit csináltál?
Roman doktor azonban megnyugtatta:
— Semmi rosszat. Csak elmondta, amit látott. És amit látott… az mindent megváltoztatott.
Nastja részletesen beszámolt: hogyan mosolygott rá Inna, hogyan jött be a férfi, és hogyan adta be az injekciót. Azt is elmondta, hogy az ápolónő és a férfi… megcsókolták egymást.
Az orvosok döbbenten néztek egymásra. A főorvos bólintott:
— Vizsgálat. Mintavétel. A rendőrség úton van.
Az ápolónőt letartóztatták. A férjet őrizetbe vették.
Az új kezdet
Egy hónap telt el. Nastja épp a hetedik születésnapját ünnepelte. A család a nappaliban ült, tortát vágtak, amikor kopogtattak.
Liza ajtót nyitott, majd percekig csak némán állt. A küszöbön egy gyönyörű nő állt, két férfi kíséretében, akik ajándékokat tartottak.
— Boldog születésnapot, kis hősöm – mondta lágyan.
— Hercegnő! – kiáltotta Nastja, és a nyakába vetette magát. – Felébredtél! És még szebb vagy, mint álmomban!
Inna nevetett, könnyes szemmel ölelte át.
— Az életemet köszönhetem neked. És ezentúl vigyázni fogok rád… mindig.
Ekkor meglátta Viktort. Döbbenten torpant meg.
— Viktor… ez a kislány… a tiéd?
A tekintetük összekapcsolódott. Egyetlen pillanat alatt megértettek mindent.
Egy évvel később Inna már nem csak vendég volt. Feleség. Anya.
Nastjának újra volt anyukája. És hamarosan… egy öccse is született.
Akit Inna, mosolyogva, csak így hívott:
— A kis hercegem.
És a mese itt kezdődött igazán.