A férje adósságba taszította, de a haldokló anyós titokban sorsfordító ajándékot hagyott rá
Marina lehajtott fejjel ült a kis ügyvédi iroda várótermében. Jól tudta, mennyire hiábavaló ez az egész. Ha Evlina, az anyósa bármit is hátrahagyott volna az unokájának, volt férje, Anton úgyis megszerzi.
Anton élete már más körül forog. Egy új nő, új álmok, új tervei vannak – a fia már rég nem szerepel bennük. És mintha mindez nem lenne elég, Marinát hagyta hátra egy majdnem törleszthetetlen lakáshitellel, amit még a házasságuk alatt együtt vettek fel.
A lakás, amit egykor közösen választottak ki, mára Anton és új párja kényelmes fészke lett – míg Marinának semmi más nem maradt, csak a tartozás.
Persze jogában állt volna ott maradni, még jogi úton is megvédhette volna magát. De Anton és az új élettársa világosan megfenyegették: ha nem tűnik el csendben, gondoskodnak róla, hogy az életét rémálommá tegyék – és nem csak az övét.
Marina már nem áltatta magát. Két év alatt mindent megtanult Antonról, amit csak lehetett. Egyedül az anyósa, Evlina asszony volt az, aki mindig vele érezte.
– Kislányom, miért épp az én fiam? Az élet szebb is lehetett volna – sóhajtotta nem egyszer.
Bár titokban tette, Evlina sokszor segítette Marinát – hisz már rég rájött, hogy fia a pénzen kívül semmiben nem hisz. Az asszony azonban egy valamiben mindig hajthatatlan maradt: a családi műhelyt – egy kis kézműves szőnyegrestauráló műhelyt – nem volt hajlandó átírni Antonra, bármennyit is próbálkozott.
Marina egyszer fültanúja volt egy beszélgetésüknek:
– Mama, nem értem, miért akarod még mindig cipelni ezt a terhet. Úgyis én intézek mindent.
– Ez az én biztonságom, Anton. Egy napon talán megérted.
– Azt hiszed, képes lennék kisemmizni téged?
– Már régóta tudom, hogy igen.
A műhely apró volt, de egyedülálló a környéken – és ha valaki értette volna az üzletet, virágzó vállalkozássá válhatott volna. De Anton csak a gyors nyereség érdekelte.
Amikor a végrendeletet felolvasták, Marina szinte meg se lepődött:
– Az ingatlan, a bankszámlák és a műhely Antont illetik – olvasta fel a közjegyző.
Anton arcán kárörvendő vigyor jelent meg.
– Így igazságos. Na, Marinka, készülj fel: a törlesztőrészletek csak most kezdődnek! – kacagott a barátnőjével együtt.
A közjegyző azonban ekkor megszólalt:
– Önnek is van itt valami. Egy levél az elhunyttól.
Anton röhögni kezdett.
– Na, most jön a színdarab! Készítsétek a zsebkendőket!
Marina nem szólt, csak átnyúlt a borítékért. Anton utolsó szavai már csak tompa zúgássá váltak a fülében.
A levél így szólt:
„Kislányom, ha ezt olvasod, már nem vagyok veletek. De nem hagytalak magadra. A közjegyző átad majd egy borítékot, benne a lakáshitelt teljes mértékben kiegyenlítő dokumentumokkal. A válóper során ezt nyújtsd be a bírónak. A lakás így jogosan a tiéd lesz. A műhelyt sajnos nem tudtam megmenteni, de máshol kezdhetsz új életet. A szülővárosomban egy régi szerelmem megvett neked egy kis lakást és egy új műhelyt. Már működik. Találsz mellé pénzt is, ami elég lesz a kezdethez. De a folytatás rajtad múlik. Soha többé ne hagyd, hogy olyan ember árnyékában élj, mint Anton. Most menj, és kezdj új életet – méltósággal.”
Marina könnyes szemmel nézett fel. Az élet visszaadott neki valamit, amit már elveszettnek hitt: reményt.