András soha nem volt híres a hazugságok mesterségéről. Amikor a hálószobában pakolta a bőröndjét, igyekezett kerülni Marinával való szemkontaktust — azzal a nővel, akivel már közel tíz éve éltek együtt.
– Tehát konferencia? Egész hétre? – szólt Marina, az ajtófélfának támaszkodva. – És pont Szocsiban, mikor mindenki nyaral.
– Igen… – motyogta András, kínosan betuszkolva a strandnadrágját a ruhák közé. – A cég állja a költségeket, furcsa lenne nemet mondani.
– És Viki, a kolléganőd is megy? – Marina hangja nem kérdés volt, hanem kimerült megállapítás.
András egy pillanatra megmerevedett, majd folytatta a pakolást, mintha semmi sem történt volna.
– Igen. Ő tartja a prezentációt. Munka az munka.
– Persze – hajtotta össze karját Marina. – Mint tavaly a céges bulin, amikor hajnal négyig „dolgoztatok”?
– Megint kezded? – csapta le élesen a bőröndöt András. – Már elmagyaráztam, hogy egy fontos projekt miatt volt.
– Aminek az volt a része, hogy töröld az összes üzenetét a telefonról?
András felkapta a bőröndöt az ágyból, és végre szembe nézett a feleségével.
– Nem akarok erről beszélni. A gép három órán belül indul.
– Üdvözöld a „kolléganődet” – mondta Marina, elengedve az ajtót, hogy kimenjen. – Pihenj meg rendesen.
András motyogott valamit, és sietve elhagyta a lakást.
Egyedül maradva Marina hosszasan állt a hálószobában, bámulva az éjjeliszekrényen álló családi fotót. Aztán határozottan elővette a telefonját, és megkereste azt a számot, akiben segítséget remélt a helyzet tisztázásához.
Június közepe volt Szocsiban, a tenger vize kellemesen meleg, de nem forró, enyhe hullámokkal. András lustán hevert az ernyő alatt, és figyelte, ahogy Viki a vízben lubickol. Barnult teste ragyogott a napsütésben, magára vonva a körülötte lévők kíváncsi tekintetét.
– Gyere ide! – kiáltotta Viki, integetve neki. – A víz egyszerűen csodálatos!
András lassan felült, és elindult a partra. Bár már három napja tartott a gondtalan pihenő – munka, házimunka és Marina folyamatos szidása nélkül –, mégis feszültnek érezte magát.
– Min gondolkodsz? – kérdezte Viki, amikor úszva odalépett hozzá, és a nyakába fonta a karját. – Csak ne mond azt, hogy a munkán.
– Nem, csak… – habozott András. – Elfelejtettem elküldeni a jelentést indulás előtt.
– Hazudsz – mosolygott Viki, könnyedén megcsókolva az arcát. – Gondolsz a feleségedre, igaz?
András összeráncolta a homlokát.
– Megbeszéltük, hogy nem hozakodunk elő ezzel itt.
– Rendben, rendben – engesztelte Viki. – Esetleg úszhatnánk a bójákhoz?
Este egy tengerre néző szállodai étteremben ültek. Vikinek új ruhája volt, amit délután vett a sétány egyik butikjában. András figyelte, ahogy a naplemente aranyszínű fénybe vonja bőrét, és gondolta, tényleg lenyűgözően fest. De valami mégis nyugtalanította.
– Holnap menjünk a hegyekbe! – javasolta Viki, kortyolva a borából. – Szeretnék szép képeket készíteni a közösségi oldalakra.
– Persze – bólintott András. – És közben veszünk ajándéktárgyakat is.
– Marina szeret ajándékokat? – kérdezte ártatlanul Viki.
András fintorgott.
– Már kértem, ne hozd fel ezt a témát.
– Bocsi – tette kezét a férfiéjára Viki. – De előbb-utóbb neked kell döntened. Nem bújhatunk örökké a probléma elől.
– Tudom – válaszolta sötéten András. – Majd a nyaralás után beszélünk.
– Tényleg? – csillant fel a remény Viki szemében. – Ígéred?
– Ígérem.
A hét szinte észrevétlenül eltelt. Fürödtek, napoztak, kirándultak, kóstolták a tenger gyümölcseit meghitt éttermekben, és forró éjszakákat töltöttek a szállodai szobában. András majdnem elfelejtette otthonát és a rá váró dolgokat. Majdnem.
Az indulás napján Viki megölelte a repülőtéren.
– Ne felejtsd el az ígéreted! – súgta, megcsókolva őt. – Várom a hívásod.
– Nem felejtem el – mondta András, nehezen elengedve. – Felhívlak, amint beszéltem vele.
Külön géppel utaztak – ez tűnt a legbiztonságosabbnak. A repülőn András whiskyt rendelt, és azon töprengett, mit mondjon Marinának. Tíz év után a házasságuk idegenként élő pár benyomását keltette. Marina a karrierjének élt, ő pedig… Vikivel találkozva érezte, hogy még él. A válás elkerülhetetlennek tűnt, de ettől nem lett könnyebb.
Késő este a taxi megállt az otthona előtt. Kifizette a sofőrt, majd percekig mozdulatlanul állt, és bámulta lakása ablakait. A nappaliban fény világított. Marina nem aludt. Mélyet lélegezve indult a lépcsőház felé.
A bejárati ajtó hangtalanul nyílt. A folyosón letette a bőröndöt, és meghallgatott. A nappaliból halk zene és beszélgetés szűrődött. „Televízió” — gondolta, levette a cipőjét, és a hang irányába indult.
Amit látott, arra megdermedt. A szoba teljesen átalakult. A megszokott minimalizmus helyett girlandok, virágok és lufik díszítették. A falakon fényképek függtek: esküvő, nászút, első közös európai utazás… A nappali közepén ünnepi asztal állt pezsgővel és tortával, rajta gyertyával, ami a „10” számot formázta.
A kanapén Marina ült, de nem egyedül. Mellette egy magas, szőke férfi ült, akit András még sosem látott. Nevettek, és a férfi keze a nő vállán pihent.
– Mi… mi folyik itt? – kérdezte rekedten András, belépve a szobába.
Marina meglepődve fordult felé. Szemei kitágultak.
– András? Már visszajöttél? – nézte az órát. – Még két órát vártunk volna rád.
– Mi? – András a feleségét és a férfit nézte váltakozva. – Ki ez?
A szőke férfi felállt, és mosolyogva nyújtotta a kezét.
– Alexej vagyok. Örvendek.
András figyelmen kívül hagyta a kezet.
– Marina, mi folyik itt? Mi ez az ünneplés?
– Elfelejtetted? – Marina őszintén meglepődöttnek tűnt. – Ma tíz éve házasok vagyunk.
András érezte, hogy a talaj kicsúszik alóla. A házassági évforduló. Teljesen megfeledkezett róla. Sőt, a hét legnagyobb részét egy másik nővel töltötte, és a válást tervezgette.
– És úgy döntöttél, hogy… ezzel ünnepelsz? – bökött Alexej felé, aki zavartalanul mosolygott.
– Ne aggódj – szólt Alexej vissza a kanapéra. – Csak a munkám miatt vagyok itt.
– Munka? – András ökölbe szorította a kezét. – Az én otthonomban? Este? Pezsgővel?
– Belsőépítész vagyok – magyarázta Marina nyugodtan. – Úgy gondoltam, megleplek egy felújítással, amíg nem voltál itthon. Ez a meglepetés az évfordulóra.
– Egy szobában? Egy hét alatt? – hitetlenkedett András.
– Nem csak a nappalit – állt fel Marina, és intett, hogy kövesse. – Gyere, megmutatom a többit.
Mintha álmában lett volna, András követte. A hálószoba is ugyanolyan átalakuláson esett át, mint a nappali: új tapéta, ágy, lámpák, festmények a falakon.
– Ez… – nem talált szavakat.
– Tetszik? – kérdezte Marina reménykedve. – Régóta szerettem volna változtatni. Gondoltam, amíg te a „konferencián” vagy, ez a legjobb alkalom.
András észrevette, hogy hangsúlyozza a „konferencia” szót, és belül összeszorult a gyomra.
– Nagyon… meglepő – mondta végül.
– Még nincs vége – nyitotta ki Marina a szomszéd szoba ajtaját, ami korábban az irodája volt.
András megállt a küszöbön. A szoba teljesen gyerekszobává alakult, világoskék falakkal, kis ággyal és játékokkal.
– Mi ez? – suttogta.
Marina átfonta magát a vállánál, hirtelen sebezhetővé válva.
– Ezt ma akartam közölni veled az évfordulón. Terhes vagyok, András. Tizennégy hetes.
Az idő mintha megállt volna. András nézte a feleségét, a kissé gömbölyödő hasát, amit valamiért nem vett észre azonnal, a kiságyat, a polcon álló plüssmackót…
– Terhes vagy? – idegenül hangzott a szó. – De hogyan? Hiszen mi…
– Emlékszel arra az estére a novoszibirszki küldetésed előtt? – Marina halványan mosolygott. – Mindketten kissé ittasak voltunk.
András emlékezett. Három hónappal ezelőtt történt. Egy ritka meghitt pillanat az addig már hűlőben lévő kapcsolatukban.
– Miért nem mondtad előbb?
– Biztos akartam lenni. Aztán vártam a megfelelő alkalmat – vállat vont Marina. – Aztán te bejelentetted a „konferenciádat” Vikivel.
András elsápadt.
– Tudtad?
– Persze, hogy tudtam – nézett szembe vele Marina. – Nem vagyok hülye, András. De adtam neked esélyt. Mindannyiunknak.
Megérintette a hasát, és ez a gesztus hirtelen valóságossá tette a helyzetet. Lesz gyerekük. Az ő gyerekük.
– Marina, én… – nem talált szavakat.
– Most ne beszélj – finoman megállította. – Menj vissza a nappaliba. Alexej épp indulni készült, igyunk pezsgőt, és beszéljünk.
András automatikusan bólintott, és kilépett a gyerekszobából. A nappaliban Alexej éppen a cuccait pakolta.
– Gratulálok az évfordulóhoz – nyújtotta a kezét még mindig döbbent Andrásnak. – És a család bővüléséhez. A feleséged csodálatos nő.
– Igen – válaszolt rekedten András. – Köszönöm.
Miután a tervező elment, Marina két pohárral tért vissza. Az egyikben pezsgő, a másikban valami üdítő volt.
– Ránk? – nyújtotta a pezsgős poharat Andrásnak.
Ő megfogta, de nem emelte poharát koccintásra.
– Marina, valamit el kell mondanom.
– Tudom – válaszolta nyugodtan. – Vikivel, a kapcsolatotokról, arról, hogy el akarsz menni.
András meglepődve nézett rá.
– Honnan…
– A telefonod lemerült indulás előtt, emlékszel? Az én régi telefonomat vetted elő, hogy taxit hívj. Beléptél az én fiókomba, és nem léptél ki – tette le poharát Marina az asztalra. – Minden üzeneted hozzám érkezett, mindegyik, András.
András érezte, hogy elvörösödik. Minden beszélgetése Vikivel, a jövőbeli tervei, a válás ígéretei…
– Marina, nem tudom, mit mondjak.
– Ne szólj semmit – lépett hozzá Marina közel. – Csak válaszolj egy kérdésre: szereted őt?
András kinyitotta a száját, majd újra becsukta. Azt hitte, szereti. Egész héten abban hitt. De most, itt állva, a feleségét nézve, a megújult lakást látva, és tudva, hogy gyerekük lesz…
– Nem tudom – vallotta be őszintén. – Összezavarodtam.
Marina bólintott, mintha pont ezt várta volna.
– Rendben. Akkor ezt teszem: adok neked egy hetet. Pakolj össze, menj a barátaidhoz, a szüleidhez, vagy egy szállodába – oda, ahol akarsz. Gondold át mindezt: minket, a gyereket, az érzéseidet. Egy hét múlva gyere vissza, és mondd meg a döntésed.
– És ha el akarok menni? – kérdezte halkan András.
Marina becsukta a szemét egy pillanatra, és ő látta, milyen erőfeszítést tesz, hogy nyugodt maradjon.
– Akkor elmész. Nem foglak visszatartani. De azt akarom, hogy teljesen biztos legyél a döntésedben.
András nézte a feleségét, mintha először látná hosszú idő után. Az erejét, méltóságát, szeretetét – mindazt, ami egyszer vonzotta, de amit az évek során megszokottá és láthatatlanná vált.
– Nem érdemellek meg – suttogta.
– Talán nem – mosolygott halványan Marina. – De a döntés a tiéd. Most menj. És ne hívd fel egy hétig. Azt akarom, hogy gondolkodj, ne könnyű megoldásokat keress.
András bólintott. Lassan odament a bőröndhöz, ami még mindig a folyosón állt, és felvette.
– Viszlát egy hét múlva – mondta az ajtóban állva.
– Viszlát – válaszolta Marina.
Miután becsukódott mögötte az ajtó, Marina visszament a nappaliba. Nézte az ünnepi asztalt, a pezsgőt, a régi boldog napok képeit. Aztán az ablakhoz lépett, és látta, ahogy András elhagyja a lépcsőházat a bőröndjével. Megállt egy pillanatra, bámulta az ablakokat, majd lassan elindult.
Marina a hasára tette a kezét, mintha remélte volna, hogy megérzi a mozgást odabent. Hazudott a terhességről. Ha András kicsit figyelmesebb lett volna, rájött volna, hogy Marina nem ivott volna pezsgőt állapotosan. De a gyerek csak terv volt, amit valaha közösen alkottak. Bárhogy is akarta Marina, nem volt sem itt, sem most. Még csak a pocakjában sem. De remélte, hogy András átgondolja, mi a valóban fontos az életben, és
visszatér hozzá. És akkor ő valóban teherbe esik… Minden attól függött, rájön-e András, mi számít igazán.
Tudatosan kérte meg a régi iskolai barátját, az belsőépítészt, hogy játssza el a meglepetés szerepét, hogy sokkolja Andrást. Marina tudta, hogy a hazugság nem a legjobb alap a kapcsolat helyreállításához. De néha el kell veszíteni mindent, hogy megértsük, mennyit ér, ami megvolt.
A nappali fényét eloltva Marina ment a hálószobába. „Reggel van bölcsebb, mint este” – mondta a nagyanyja. És előtte egy egész hét állt.