András sosem volt híres arról, hogy jól hazudik. Miközben a bőröndjét pakolta a hálószobában, próbálta elkerülni, hogy a felesége, Marina szemébe nézzen — a nő, akivel majdnem tíz évet töltött együtt.
— „Szóval konferencia. Egész hétre?” — mondta Marina, miközben a ajtófélfának támaszkodott. — „És pont Sočiban, amikor mindenki pihen?”
— „Igen,” — motyogta András, miközben kényelmetlenül próbálta bepréselni a fürdőnadrágot egy halom ing alá. — „A cég mindent fedez. Furcsa lett volna visszautasítani.”
— „És Vika, a kolléganőd, ő is megy?” — kérdezte Marina, hangjában inkább fáradtság, mint kérdés.
András egy pillanatra megállt, de aztán folytatta a pakolást, mintha semmi sem történt volna.
— „Igen. Ő felel a prezentációért. A munka az munka.”
— „Persze,” — Marina keresztbe tette a karjait. — „Mint tavaly karácsonykor, amikor reggel négyig dolgoztatok?”
— „Most megint kezded?” — András hirtelen becsapta a bőröndöt. — „Már mindent elmagyaráztam akkor. Fontos projekt volt.”
— „Ami megkövetelte, hogy töröld le a telefonjából az összes üzenetet?”
András felkapta a bőröndöt az ágyról, és végre a felesége szemébe nézett.
— „Nem akarom ezt vitatni. A gép három óra múlva indul.”
— „Add át üdvözletemet a „kolléganődnek” — mondta Marina, elhátrálva az ajtó elől, hogy elengedje. — „Pihenj jól.”
András valamit motyogott, és sietve elindult.
Marina egyedül maradt, és hosszan állt a hálószobában, bámulva a családi fényképet az éjjeliszekrényen. Aztán határozottan elővett egy telefont, és elkezdte keresni annak a számát, aki segíthetett neki tisztázni a dolgokat.
Június közepén Sočiban a víz tökéletes hőmérsékletű volt — meleg, de nem túl, lágy hullámokkal. András lustán feküdt az ernyő alatt, miközben figyelte Vikát, aki a tengerben lubickolt. A napfényben a bőre csillogott, és vonzotta a kíváncsi tekinteteket.
— „Gyere ide!” — kiáltotta Vika, integetve. — „A víz egyszerűen csodálatos!”
András lassan felállt, és a víz felé indult. Három napnyi gondtalan pihenés után — munka, házimunka és Marina folyamatos szemrehányásai nélkül — még mindig feszültséget érzett magában.
— „Mi jár a fejedben?” — kérdezte Vika, miközben közelebb úszott és átölelte Andrást a nyakánál. — „Csak ne mondd, hogy a munkán jár az eszed.”
— „Nem, csak…,” — András habozott. — „Elfelejtettem elküldeni a jelentést, mielőtt eljöttem.”
— „Hazug vagy,” — mosolygott Vika, könnyedén megcsókolva őt az arcán. — „A feleségedre gondolsz, igaz?”
András ráncolta a homlokát.
— „Megegyeztünk, hogy nem hozunk fel ilyen dolgokat itt.”
— „Rendben, rendben,” — mondta Vika, megbékélően. — „Talán menjünk el a bójákhoz?”
Este a hotel éttermében ültek, ahonnan kilátás nyílt a tengerre. Vikán egy új ruha volt, amit napközben vásárolt a tengerparti butikban. András figyelte, ahogy a naplemente aranysárga árnyalatot ad a bőrének, és úgy gondolta, hogy valóban csodálatosan néz ki. De mégis, valami nem hagyta nyugodni.
— „Holnap menjünk a hegyekbe?” — kérdezte Vika, miközben borospoharát kortyolgatta. — „Szeretnék néhány jó fényképet a közösségi médiára.”
— „Persze,” — bólintott András. — „És vásároljunk szuveníreket is.”
— „Marina szereti a szuveníreket?” — kérdezte Vika ártatlanul.
András fintorgott.
— „Kértelek, hogy ne hozd fel ezt a témát.”
— „Bocsánat,” — Vika ráhelyezte a kezét az övére. — „De előbb-utóbb szembe kell nézned vele. Nem bújhatunk örökké.”
— „Tudom,” — válaszolta András komoran. — „A szabadság után beszélni fogok vele.”
— „Tényleg?” — Vikában remény gyulladt. — „Megígéred?”
— „Megígérem.”
A hét gyorsan eltelt. Úszkáltak, napoztak, kirándultak, tenger gyümölcseit próbáltak ki a hangulatos éttermekben, és forró éjszakákat töltöttek a szállodai szobában. András szinte már nem is gondolt a hazaútra és arra, hogy mi vár rájuk. Szinte.
A hazautazás napján Vika megölelte őt a repülőtéren.
— „Ne felejtsd el az ígéreted!” — suttogta, megcsókolva őt. — „Várom a hívásodat.”
— „Emlékszem,” — mondta András, nehezen elhúzódva. — „Hívni foglak, amint beszélek vele.”
Különböző járatokkal repültek — úgy érezték, hogy ez szükséges. A repülőgépen András whiskyt rendelt, és próbálta kitalálni, mit mondjon a feleségének. Tíz év házasság után úgy érezte, hogy kapcsolatuk már idegen lett. Marina a karrierjével volt elfoglalva, ő pedig… találkozott Vikával, és rájött, hogy még mindig képes élni. A válás elkerülhetetlennek tűnt, de ettől nem lett könnyebb.
A taxiban, amely késő este megállt a háza előtt, András egy pillanatra megállt, és a lakás ablakait bámulta…