„A kutya, a hó és az igazság pillanata – Egy szerelem küszöbén”
— Anyu… Azt hiszem, nem sok esélyed van, hogy valaha is unokát ringass az öledben — mondta Pál nevetve, miközben mohón tömte magába a még gőzölgő, ropogós töltött tésztabatyukat, amelyeket édesanyja, Irén, épp most húzott ki a sütőből.
— Miért mondasz ilyet, kisfiam? — lepődött meg az asszony.
— Mert már rég betöltöttem a harmincat, és még csak egy normális barátnő sincs a láthatáron. Sanyinál már a második gyerek is úton van, az első meg iskolába megy. Nálam meg még csak jelölt sincs.
— Lesz még időd — mosolygott rá Irén. — De tudod, fiam, ha csak azért nősülnél, hogy másokhoz igazodj vagy minket boldoggá tegyél egy unokával… hát, az butaság lenne. Inkább sose legyen unokám, mint hogy a fiam boldogtalan legyen egy olyan házasságban, ahol nincs szeretet.
— Anyu, te egy csoda vagy. Komolyan mondom, simán lepipálsz egy pszichológust. Amúgy, hol tartanak a többi piték?
Ez a beszélgetés már két éve volt. Akkor még viccnek tűnt, most azonban egyre gyakrabban gondolt rá. Bár még mindig tele volt energiával, és nem zavarta a szingli lét, a csendes esték lassan beszivárogtak az életébe. Már nem hívta senki spontán grillezésre, és a „csak beugrok egy percre” hívások is elmaradoztak.
Pál kezdte megérezni, milyen, amikor valaki tényleg egyedül van. És nem tetszett neki ez a jövőkép.
Akkor már fél éve együtt volt Natasával. A lány szép volt, csinos, karcsú, intelligens — két diplomája volt, jó munkahelye, kifinomult stílusa. Látszólag tökéletes. És mégsem… Pál nem érzett semmit, amitől a szíve megdobbant volna. Nem volt benne az a megmagyarázhatatlan, puha érzés, ami miatt az ember csak nézné a másikat, és hálás lenne minden együtt töltött pillanatért.
És ami a legfurcsább: nem is tudta pontosan, mi zavarja. Mintha valami láthatatlan fonál húzódott volna végig a kapcsolatukon, amit nem tudott elvágni, de simogatni sem akart. Natasában volt valami, ami megkarcolta az ösztöneit — egy mozdulat, egy pillantás, valami, amit észre sem vett igazán, de ami ott maradt, mint egy megmagyarázhatatlan szorítás a gyomorban.
A lány viszont szilárdan hitt kettejük közös jövőjében. Egy hónap után már bemutatta őt a szüleinek, és egyre gyakrabban hozta szóba a közös életüket, az utazásokat, a lakberendezést, jövőbeni terveket. Egyik este pedig Pált teljesen váratlanul érte a kérdés:
— Te amúgy gondolkodtál már, hogy ha fiúnk lesz, milyen nevet adnánk neki?
— Tessék? — hökkent meg Pál. — Ez most komoly?
— Ne aggódj, csak játszom — nevetett Natasa. — De ha már itt tartunk… mikor mutatsz be a szüleidnek?
Pál nézte őt, és közben belül próbálta meggyőzni magát: „Okos lány, szép lány, gyerekek is biztosan csodálatosak lennének… Talán ez elég.” És azt mondta:
— Bemutatlak. Sőt, szeretném, ha hozzám jönnél feleségül.
— Húha, te aztán tudod, hogy kell meglepni egy nőt! — nevetett fel Natasa, majd megsimogatta Pál fejét, és vidáman táncolni kezdett a lehulló őszi falevelek között.
Aznap este Pál felhívta az édesanyját:
— Anyu… bemutatlak valakinek. Hamarosan beadjuk a papírokat. Házasság lesz.
— Örülök… — mondta Irén hosszú csend után. — De…
— De mi, anyu? Hisz még nem is találkoztál vele!
— Tudom, fiam. Akkor gyertek szombat este.
Letette a telefont, és sokáig csak ült a konyhaasztalnál. Anyai szíve pontosan tudta, miért nem tudott örülni a hírnek. Nem látta a fián azt a fényt, azt a csillogást, amit akkor lát az ember, ha valaki igazán boldog. Nem volt ott az a ragyogás, amit egy szerelmes férfi sugároz. Ez nem szerelem. Ez egy döntés volt. Mert „ideje”.
Natasa is tisztában volt vele, hogy az első benyomás kulcsfontosságú. Kifogástalanul öltözött fel, visszafogottan sminkelt, próbált természetesnek és szerethetőnek tűnni.
Pál apja lelkesen fogadta, szinte elolvadt tőle. Irén viszont higgadt maradt. Nem volt ellenséges, csak… valami mély, nehezen észrevehető távolságtartás volt a viselkedésében.
Másnap reggel Irén komoly hangon kérte meg a fiát, hogy beszéljenek.
— Na, mit gondolsz Natasáról? — kérdezte Pál magabiztosan.
— Szép lány… — felelte az anyja. — De…
— De mi, anya? Kérlek, ne kerülgessük!
— Nem tudom pontosan megfogalmazni. De azt érzem… nem szeret téged. Sőt, lehet, hogy igazán senkit sem szeret – csak önmagát. Néztem tegnap, ahogy figyeli magát a tükörben, ahogy beszél. Mintha az egész világ róla szólna. És te… te mintha nem is lennél ott.
Pál hitetlenkedve nevetett:
— Te aztán… most már tényleg kezded a jósnőszerepet. Anyu, ez csak egy érzés!
— Az is elég, fiam. Egy anyának az érzés sokszor több, mint száz szó.
Az apja, aki pont akkor lépett be, hallotta a végét.
— Ne zavard össze a srácot — dörmögte. — A lány rendes, dolgozik, nem egy affektáló típus. Mit akarsz még?
Irén csak vállat vont.
— Én csak boldognak akarom látni a fiamat. Nem egy trófeával a karján, hanem egy nővel, aki tényleg szereti őt.
Pált megérintette a beszélgetés… de csak egy pillanatra. Aztán visszatért a megszokott ritmushoz. Előkészítették az esküvőt, kiválasztották a gyűrűket, összeállították a vendéglistát. Száz főre tervezték a lagzit.
És akkor jött az a nap. Egy hívás:
— Palkó, apának szervizben van a kocsija. Elvinnéd őt a nyaralóhoz? Otthagyott valami szerszámot, ami most nagyon kéne neki. Késő délután jó lenne… — kérte Natasa.
„Már családtagként számítanak rám” — gondolta Pál, és elindult.
A tél első jelei megérkeztek. A nyaraló környékét vékony hó borította. A ház előtt azonban nem a csend vagy a nyugalom fogadta őket, hanem egy farkcsóválva szaladó kutya és egy doromboló, sovány macska.
— Mars innen! — mordult rájuk Natasa apja, és ellökte a kutyát.
Pál megdöbbent. Letérdelt a kutya mellé, megsimogatta, és érezte, mennyire csont sovány. Zsebéből előkotort egy mentolos rágót, amit a kutya bizakodva szimatolt meg — de nem volt más nála.
Aztán meglátta, ahogy Natasa undorodva belerúg a macskába, aki dorombolva simult hozzá.
Valami akkor megroppant benne.
— Ők itt maradnak télre? — kérdezte döbbenten.
— Persze. Ezek csak… nyári állatok. Majd jönnek mások, ha ők megfagynak.
Natasa nevetett.
— Egész nyáron hasznosak voltak. A macska fogta az egereket, a kutya meg őrzött. Most már nincs rájuk szükség.
Pál nem szólt semmit. A visszaúton csak a kutya szemét látta maga előtt. És hallotta, mintha sóhajtott volna, amikor becsukódott mögöttük a kapu.
Másnap Pál csendesen csak ennyit mondott:
— A lakodalom elmarad. Visszavonom a kérelmet.
— Tessék? Ez most valami vicc?!
— Nem. Komoly.
És letette a telefont.
Egy évvel később már másképp nézett vissza erre a napra. Nem élete legnagyobb csalódásaként — hanem megváltásként.
Katalin nem volt olyan gyönyörű, mint Natasa. Idősebb is volt. Volt egy kisfia, akit egyedül nevelt.
De Pál tudta: ő az.
Az a nő, akit a karjába akar zárni, megvédeni, és soha-soha el nem engedni.
— Anyu… ha azt mered mondani, hogy a gyereke csak „csomag”, ellenségeddé válsz.
Irén könnyes szemmel mosolygott:
— Soha nem mondanék ilyet, fiam. Én csak azt mondom: ne engedd el ezt az asszonyt. Végre megtaláltad azt, akiben ott van a szeretet.