A tisztelet ára
A nevem István, és a történetem mélyen megérint majd, mert olyan sebeket tép fel, amelyek évek óta sajognak bennem. A feleségem felnőtt gyermekei mindig is gyűlöltek, és ezt a keserű igazságot évek óta cipelem magammal, mint egy súlyos követ. Már az első pillanattól kezdve így volt, és attól tartok, így is maradt volna, ha egy nap el nem érkezik az a pont, amikor végre véget vetettem a tiszteletlenségüknek. Klára, a feleségem, akkor döbbent rá, milyen kegyetlenek velem szemben, amikor a saját szemével látta, meddig merészkedtek el. Én pedig? Megmutattam nekik, hogy mindennek van határa – és az ár, amit ezért fizettek, örökre emlékeztetni fogja őket erre.
Klára három felnőtt gyerek édesanyja, mindhárman túl vannak a huszonhét éven. Tizenkét évvel ezelőtt találkoztunk, öt évvel azután, hogy elvesztette a férjét. Az özvegység keserű terhe nehezedett rá, és egyedül nevelte fel a gyerekeit. Egy évvel azután, hogy megismertük egymást, bemutatott nekik, de már az első találkozásunkkor úgy éreztem, mintha egy darázsfészekbe nyúltam volna.
Nem kellett sokáig találgatnom, honnan ered a megvetésük. Kláránál tizenegy évvel fiatalabb vagyok – én most negyvenhét vagyok, ő ötvennyolc. Több mint egy évtizedet töltöttünk együtt, hét évig jegyesekként, de a gyerekei soha nem fogadtak el, soha nem engedték, hogy otthon érezzem magam.
Csak akkor költöztem Klárához, amikor a gyerekei már elhagyták a családi házat. Ritkán találkoztunk, hiszen az életüket Budapesten és Debrecenben építették. De amikor mégis összefutottunk, soha nem hagyták ki az alkalmat, hogy az elhunyt apjukra emlékeztessenek, mintha egy betolakodó lennék, aki elveszi tőlük azt, amit ő hátrahagyott. Pedig soha nem akartam a helyébe lépni.
Amikor Klára végül elfogadta a házassági ajánlatomat, a gyerekei nyílt ellenségeskedésbe kezdtek. A feleségem előtt megjátszották a kedvességet, de a háta mögött minden szavuk egy késként döfött belém. Nem mondtam semmit. Nem akartam újabb feszültséget szítani. Klára sokat szenvedett az életben – özvegysége után keményen dolgozott, hogy a gyerekeit mindennel ellássa, a saját vágyait mindig a háttérbe szorította.
A nászút, amely háborúvá vált
Három hete házasodtunk össze. Egy csendes, szerény szertartás volt egy kis faluban, a Balaton-felvidéken. Nem hívtunk vendégeket, nem volt felesleges pompa – csak mi ketten. Klára gyermekei még csak meg sem próbálták úgy tenni, mintha érdekelné őket. Valamit motyogtak „sürgős ügyekről”, és ezzel le is zárták a témát. Nem zavartattuk magunkat, az a nap a miénk volt. Egy drága esküvő helyett inkább a közös jövőnkbe fektettünk – béreltünk egy gyönyörű kastélyt a Mátra szívében, ahol végre nyugodtan élvezhettük egymás társaságát.
Vagyis azt hittük.
Alig telt el két nap, amikor váratlanul berobbantak a kastélyba, mintha otthon lennének. Klára mindhárom gyermeke egyszerre toppant be, művi mosollyal az arcukon. „Anya, hiányoztál!” – lelkendezték, de a hangjuk hamisan csengett.
Aztán az egyik fiú közelebb hajolt hozzám, és halkan a fülembe sziszegett: „Azt hitted, megszabadulsz tőlünk, mi?”
Összeszorítottam az állkapcsomat, de nem szóltam semmit. Klára és én próbáltunk vendégszeretőek lenni. Ételt rendeltem, a feleségem italokat hozott, de a gyerekek egy pillanatig sem próbálták leplezni, miért jöttek.
A legidősebb lány végül kimondta, amit mind gondoltak.
– Te, negyvenhét éves senkiházi! Azt hiszed, egy ilyen kastély neked való? Ez túl előkelő neked. Majd mi maradunk itt, te és anya meg elmehettek abba a kis viskóba ott lent!
Mély levegőt vettem, próbáltam nyugodtan válaszolni.
– Kérlek, ne rontsátok el ezt nekünk. Csak egy kis nyugalmat szeretnénk.
De a válaszuk éles késként vágott belém.
– Soha nem fogjuk hagyni, hogy boldog légy! Nem vagy méltó anyánkra, és nem érdemled meg ezt a helyet. Pakolj, és tűnj el innen!
Ekkor egy csörömpölés törte meg a feszült csendet. Klára az ajtóban állt, lába mellett egy összetört pohár maradványai szóródtak szét. Arca kipirult, szemei haraggal izzottak.
– MEGŐRÜLTETEK?! – ordította. A hangja visszhangzott a kastély falai között.
Még soha nem láttam így. A gyerekei megdermedtek, mintha villám csapott volna beléjük.
– Mindent nektek adtam – folytatta Klára, a hangja most már remegett az érzelemtől. – Az egész életemet! Feláldoztam a fiatalságomat, az egészségemet, minden megkeresett filléremet azért, hogy nektek jó legyen. És így háláljátok meg?
A gyerekek hebegve próbáltak magyarázkodni, de én közbeszóltam.
– Elég volt. A türelmem elfogyott. Azt hittétek, hogy bármit megtehettek, következmények nélkül? Nem tűröm tovább ezt a viselkedést!
Elővettem a telefonom, és hívtam a kastély biztonsági szolgálatát.
– Kísérjék ki őket. Most azonnal.
A testőrök nem vártak sokat. Kirángatták őket, miközben ők ordítottak és tiltakoztak. De én szilárd maradtam.
És hogy világossá tegyem, mit jelent a tisztelet hiánya, azonnal letiltattam minden bankkártyát, amit Klára finanszírozott.
A megbánás útja
A következő hónapok keservesen teltek számukra. Hozzászoktak, hogy az anyjuk pénzén éljenek, de most saját maguknak kellett boldogulniuk.
Egy téli estén megszólalt a telefonom. Mindhárman a vonalban voltak.
– István, bocsáss meg nekünk – suttogták megtörten. – Tévedtünk. Kezdhetjük újra?
Ránéztem Klárára. A szemében könnyek csillogtak, de valahol mélyen remény is.
– Igen – feleltem halkan. – Aki tanul a hibáiból, annak mindig van esélye újrakezdeni.
És így, apránként, megkezdtük az újjáépítést. Nem volt könnyű, de végre elindultunk egy tisztább, becsületesebb úton.