„Elég volt, Zsolt!” – az anyám hangja remegett, mintha egy régi ablaküveg törne szét a viharban. Apám ököllel csapott az asztalra, és a porcelán csészék összecsattantak. „Ha még egyszer szóba hozod a pénzt, esküszöm, elmegyek innen!” – kiabálta vissza. A húgom, Dóri, a sarokban ült, arcát térdére hajtva. Én csak ott álltam az ajtóban, és azt kívántam, bárcsak ne lennék ott.
Ez volt az a reggel, amikor minden végleg megváltozott. A családunk eddig is repedezett volt, de akkor a fájdalom minden apró darabra szétszedte. Tizenhét éves voltam, az érettségi előtt, és úgy éreztem, mintha valaki más életét élném. A házunkban sosem beszéltünk igazán, csak kiabáltunk vagy némán ültünk egymás mellett. Az asztalon ott voltak a titkok: apám elbocsátása a gyárból, anyám titkos kölcsönei, Dóri pánikrohamai. És én? Csak menekültem.
Aztán eljött a nap, amikor tényleg elmentem. Felvettek Szegedre, és úgy éreztem, végre szabad leszek. Az első évben már ritkán jártam haza; ha mégis, minden ugyanúgy folytatódott. Apám egyre többet ivott, anyám egyre fáradtabb lett. Dóri bezárkózott, és órákig bámulta a plafont. Soha nem beszéltünk arról, ami azon a reggelen történt.
Aztán jött a telefonhívás. Anyám sírva hívott: „Zsolt… apád kórházban van. Infarktus. Nem tudom… mi lesz…”
Hazautaztam. A vonaton a tájat néztem: az Alföld lapos, szürke táját, a rozsdás vasúti kocsikat, a borongós égboltot. Mindez azt súgta: semmi sem változik igazán. A kórházban apám sápadtan feküdt az ágyon, csövek lógtak belőle. Amikor felébredt, rám nézett, először évek óta nem haraggal, hanem valami furcsa, elnéző tekintettel.
„Fiam…” – suttogta. „Sajnálom.”
Nem tudtam mit mondani. Csak ott ültem mellette, és hallgattam a gépek pittyegését.
Aznap este anyámmal és Dórival ültünk a konyhában. Anyám keze remegett, miközben teát töltött.
„Nem tudom, hogy bírjuk tovább…” – mondta halkan.
„Miért nem beszélünk őszintén?” – kérdeztem váratlanul. „Miért kell mindent elhallgatni?”
Anyám rám nézett: fáradt volt, de mintha egy pillanatra remény csillant volna a szemében.
„Mert félek” – mondta. „Félek attól, hogy ha kimondjuk az igazat, akkor végleg elveszítjük egymást.”
Ekkor Dóri megszólalt: „Én már rég elveszítettem magamat.”
Csend lett. Aztán mindannyian sírtunk.
Apám felépült – legalábbis fizikailag. Lassan hazajött a kórházból, de már sosem lett ugyanaz az ember. Többet ült némán az ablak előtt, néha megsimogatta Dóri fejét, vagy megkérdezte tőlem: „Hogy megy az egyetem?”
Egyik este leült mellém.
„Zsolt… tudom, hogy sok mindent elrontottam. De szeretném helyrehozni.”
„Nem lehet mindent helyrehozni” – mondtam keserűen.
„De talán valamit igen” – felelte halkabban.
Elkezdett járni egy AA-csoportba a városban. Anyám is munkát keresett: takarítani járt egy idősek otthonába. Dóri pszichoterápiára kezdett járni Szegedre; néha én vittem el autóval.
Az évek teltek. Lassan megtanultunk beszélni egymással – először apró dolgokról: mit főzött anyám vacsorára, milyen volt az időjárás. Aztán egyszer Dóri váratlanul így szólt:
„Emlékeztek arra a reggelre? Amikor minden szétesett?”
Anyám bólintott. Apám lehajtotta a fejét.
„Azóta próbálom összerakni magam” – mondtam én is.
„Én is” – suttogta anyám.
Úgy érzem, akkor kezdődött el igazán a gyógyulásunk.
Most harmincéves vagyok. Budapestre költöztem, de gyakran hazajárok vidékre. Apám már nem iszik; anyám mosolygósan vár az ajtóban; Dóri most már pszichológusnak tanul Debrecenben.
Néha még mindig érzem azt a régi feszültséget, mintha bármikor újra kitörhetne a vihar. De most már tudom: lehet róla beszélni. Lehet sírni és nevetni együtt.
Sokszor elgondolkodom rajta: hány magyar családban ülnek így egymás mellett, akik nem mernek beszélni arról, ami igazán fáj? Hányan cipelik a kimondatlan szavakat generációk óta?
Ti mit gondoltok? Lehet-e újrakezdeni ott, ahol minden darabokra hullott? Vagy vannak sebek, amelyek sosem gyógyulnak be igazán?