A Demetria hotel üvegfalaiban tükröződött az este – Guadalajara fényei, a város csillogó hiúsága, az aranyba borult ég. A szalonban minden tökéletes volt: a pezsgő szinte hangtalanul csordult, a zenekar hibátlanul játszott, a menyasszonyi ruha drága anyagként susogott, és minden vendég pontosan tudta, milyen mosolyt kell viselnie.
De Kenji Yamasaki nem mosolygott.
Egy félhomályos sarokasztalnál ült, ahol a fény is csak tétován merészkedett megpihenni. Tökéletesre vasalt sötét öltönye, merev tartása és mozdulatlan arca idegenséget árasztott. Nem illeszkedett sem a térbe, sem az emberek közé.
Az ünnepség házigazdája, a menyasszony apja, egy helyi építési vállalkozó, aki üzleti kapcsolatban állt Kenji tokiói cégeivel, úgy tette, mintha nem venné észre, hogy vendége kísértetként ül a sarokban.
Kenji figyelt. Nem a zenét, nem az embereket, hanem a részleteket: a hamis nevetéseket, a csillogó órákat, a szemekben villanó félelmet, amikor valaki egy pillanatra őrá tévedt.
Mintha mindnyájan valamit rejtegetnének – és talán ő is.
A személyzet közt ott volt Julia.
Sima mozdulatokkal szedte a tányérokat, kerülte a tekinteteket. A többiek csak „a lányt a fekete mellényben” látták benne, pedig Julia valaha filozófiát tanult a Guadalajarái Egyetemen. Csakhogy az élet más pályát rajzolt: apja elhagyta őket, az anyja megbetegedett, és a tanulmányokból maradtak a könyvek – meg a szégyen.
De volt benne valami, amit a legtöbben nem tudtak: folyékonyan beszélt japánul. Egy ösztöndíj révén fél évig Kiotóban élt. Ott tanulta meg a csend jelentését.
Azóta a csend lett a nyelve. A túlélésé.
Amikor először meglátta Kenjit, valami furcsa, belső rezdülést érzett. Az a fajta pillanat volt, amit az ember nem magyaráz meg – csak tudja, hogy valami fontos kezdődött el.
A férfi tekintete sötét, de nem üres volt. Inkább teli valamivel, amitől mások hátrálnak: igazsággal.
A vacsora vége felé, mikor a vendégek a táncparkettre vándoroltak, Julia észrevette, hogy Kenji magához int egy pincért. De a férfi nem értette. Julia gyorsan odalépett.
– Segíthetek valamiben, uram? – kérdezte spanyolul, majd japánul is, lágy, hibátlan kiejtéssel:
– 何かお手伝いしましょうか？ (Segíthetek valamiben?)
Kenji megemelte a fejét. A tekintetében először villant valami élő.
– Te… beszélsz japánul – mondta lassan, a nyelvét ritkán használt akcentussal. – Régóta nem hallottam a saját anyanyelvemet ilyen tisztán.
Julia elmosolyodott.
– Csak tanultam. Nem vagyok benne otthon, mint ön.
A férfi bólintott. – Néhány szót mégis jobban értesz, mint azok, akik velem egy asztalnál ülnek.
Egy ideig némán ültek egymással szemben, a zene puhán körülölelte őket.
Aztán Kenji megszólalt, japánul:
– Tudod, miért vagyok itt?
Julia megrázta a fejét.
– Nem a házasság miatt. Ez az üzlettársam lánya. És az apja… az ember, akit keresek.
Julia értetlenül nézett rá.
– Keres?
– Tizenegy éve – felelte a férfi. – Valaki ellopta a vállalatom egyik titkos fejlesztését. Azóta eltűnt. De ma megtaláltam őt. Itt. Ebben a teremben.
Julia hátán végigfutott a hideg.
– És mit akar tenni?
Kenji szeme sötét lett, mint a vihar előtti ég.
– Azt, amit a becsület diktál. De még gondolkodom, megéri-e.
A lány lenézett, keze ökölbe szorult a tálca szélén. Tudta, hogy a férfi igazat mond – de érezte azt is, hogy valami nincs rendben.
– Ki ez az ember? – kérdezte.
Kenji elmosolyodott.
– A menyasszony apja. Don Rafael Ortega.
Julia halkan felszisszent. Rafael volt a hotel egyik részvényese, akitől a személyzet rettegett. Aki mindig kedvesen mosolygott, de minden szavában hideg számítás lapult.
És most Kenji miatta jött el.
Vagy érte?
Ahogy az este haladt, Julia többször is találkozott Kenji tekintetével. A férfi nem ivott, nem táncolt, nem szólt senkihez. De a szeme mindig figyelt. És mintha a lányt is figyelné.
Éjfél körül, amikor a zenekar halkabbra fogta a bolerót, Julia látta, hogy Kenji feláll. Lassan a kijárat felé indult, kezében a fekete aktatáskával. A mozdulatai csendesek, fegyelmezettek – mint valakié, aki pontosan tudja, mit fog tenni.
Julia ösztönösen utána indult.
A folyosón érte utol.
– Ne tegye, kérem. – A hangja halk volt, de könyörgő. – Tudom, hogy mit tervez.
Kenji megállt.
– Honnan tudod?
– A tekintetéből. Ugyanaz, mint azé az emberé, akit gyűlöl. Aki elvette öntől, ami fontos volt.
A férfi egy pillanatra lehunyta a szemét.
– A testvéremet ölette meg. És én… nem tudom, képes vagyok-e megbocsátani.
Julia közelebb lépett. – Akkor ne ölje meg. Tegyen valami mást. Valamit, amitől több lesz, nem kevesebb.
Kenji elmosolyodott. – Maga hisz még abban, hogy a megbocsátás több, mint a bosszú?
– Nem. De hiszek abban, hogy az igazság kimondása néha erősebb, mint a fegyver.
– És ha az igazság elpusztítja őt… és engem is? – kérdezte a férfi.
– Akkor talán végre mindketten szabadok lesznek – felelte Julia.
Ekkor léptek hallatszottak a folyosó másik végéből. Rafael Ortega közeledett, egy pohár pezsgővel a kezében.
Kenji lassan hátralépett, kezében a táska.
Julia tudta, most jön a döntés.
De Kenji nem emelt fegyvert.
Csak megállt Rafael előtt, és letette a táskát.
– Ebben minden bizonyíték benne van – mondta spanyolul, kemény, idegen akcentussal. – A cégét holnap lefoglalják. A bűnét nem én büntetem meg. Hanem a törvény.
Rafael elsápadt. – Maga… tönkretesz engem!
– Nem – felelte Kenji. – Maga tette tönkre saját magát tizenegy éve.
A férfi elviharzott, és soha többé nem látták a városban.
Kenji az ablakhoz lépett. A város fényei szelíden tükröződtek az arcán.
– A bosszú nem ad vissza semmit – mondta halkan. – De valami mégis visszatért ma este.
Julia elmosolyodott. – A nyugalom?
Kenji bólintott. – És a csend színe.
Másnap reggelre a hír elterjedt: Rafael Ortega lemondott minden tisztségéről, és elhagyta az országot.
Kenji pedig eltűnt. A hotel recepcióján hagyott egy borítékot Julianak.
A benne lévő levél japánul volt írva:
„A csend olykor hangosabb, mint az igazság.
Köszönöm, hogy megszólaltál helyettem.”– Kenji Yamasaki
A borítékban egy repülőjegy is volt Tokióba.
Rajta csak ennyi állt:
„Második esély.”
Julia hosszú ideig nézte a jegyet. Aztán elmosolyodott.
És amikor a nap lebukott Guadalajara fölött, a lány először érezte azt, amit éveken át keresett:
a csend szabadságát.