Egy gyémánt örökre megmarad
Miért nevezte Hermann Pál a zálogházát „Gyémánt”-nak? Sokan azt gondolták, hogy a név az ékszerek miatt született, hiszen az üzlet főként drágakövekkel és nemesfémekkel foglalkozott. De ő sosem magyarázkodott. Az igazi ok sokkal mélyebb és fájdalmasabb volt.
Öt évvel ezelőtt Hermann még egy másik életet élt. Akkor még volt egy lánya, Mária, az ő legnagyobb kincse, akit mindenkinél jobban szeretett. A felesége, Vera, ugyanígy érzett iránta. Amikor Mária betöltötte a hatodik életévét, az orvosok egy olyan betegséget diagnosztizáltak nála, amelyre még a modern orvostudomány sem talált megoldást.
Minden egy teljesen ártatlan dologgal kezdődött: Vera úgy döntött, hogy Mária iskola előtt járjon egy magántanárhoz.
– Hiszen már most is szépen olvas és számol. Miért lenne erre szükség? – kérdezte Hermann kétkedve.
– A fegyelem miatt – felelte Vera. – Szeretném, ha egy kicsit jobban hozzászokna a rendszeres tanuláshoz.
Hermann vonakodva ugyan, de beleegyezett.
Eltelt két hét, amikor a magántanár egy nap félrehívta Verát.
– Ne haragudjon, hogy beleszólok, de észrevettem valamit – kezdte bizonytalanul. – A kislánya minden óra után fejfájásra panaszkodik. Pihenés után elmúlik, de ez túl gyakran ismétlődik. Én a helyében megmutatnám egy orvosnak.
Vera nem habozott. Azonnal időpontot foglalt. Aznap órákon át ücsörögtek a rendelőben, míg az orvosok elvégezték a szükséges vizsgálatokat.
Másnap, amikor visszatértek, a doktor arca sötét volt. Egyetlen mosolyt sem próbált meg játszani.
– Sajnálom – mondta végül –, a kislánya agydaganatban szenved.
Vera elsápadt. Hermann érezte, hogy a világ egy pillanat alatt összeomlik körülötte.
Az utolsó kívánság
Mária állapota gyorsan romlott. Hermann mindenét eladta, hogy a lehető legjobb kezelést kapja. Külföldre vitték, egyik országot járták a másik után, remélve, hogy valahol még létezik egy megoldás. De a diagnózis mindig ugyanaz maradt.
Egy nap, amikor Mária már alig tudott felkelni az ágyból, halkan megszólította az apját:
– Apa, emlékszel? Megígérted, hogy a születésnapomra kapok egy kiskutyát. De most már túl késő. Nem fogok tudni vele játszani.
Vera gyorsan elhagyta a szobát, hogy ne lássa a lánya, ahogy sír.
Hermann megfogta Mária kezét.
– Ne beszélj így – mondta halkan. – Megünnepeljük a születésnapodat, és megkapod a kutyát. Nem kell várnunk. Holnap már a tiéd lesz.
Aznap este egyikük sem tudott aludni. Vera csendben sírdogált, Mária nyugodtan feküdt az injekció hatása alatt, és Hermann az ablaknál ült, a sötétséget bámulva.
– Miért pont ő? – suttogta a semmibe. – Vigyél el engem helyette…
Hajnalban halkan kiosont a házból. Amikor visszatért, kabátja alatt valamit óvatosan szorított magához. Egy apró, meleg kis testet, amely félénken mozdult meg a karjai között.
Már előre látta Mária arcát, ahogy felragyog a boldogságtól.
Amikor belépett a szobába, Mária még aludt. Hermann csendben az ágyhoz lépett, és előhúzta a hófehér kiskutyát.
A kölyök kíváncsian nézett körbe, aztán azonnal megindult, apró tappancsai halkan surrogtak az ágyneműn. Mária álmában megmozdult. A kiskutya egy pillanatra megállt, figyelni kezdte, majd boldogan felugatott.
Mária szemei kipattantak.
– Apa!
A hangja annyira vidám volt, hogy Vera azonnal berohant a szobába.
– Mi történt, kicsim?
Aztán meglátta a kutyát. Egy pillanatra megdermedt, majd könnyek jelentek meg a szemében.
– Előbb reggelizünk, aztán elnevezzük ezt a kis rosszcsontot – mondta gyorsan Hermann.
Mária nevetett. Végre boldog volt.
A kiskutyát Gyémántnak nevezték el. Az orvosok azt mondták, hogy Máriának legfeljebb öt hónapja van hátra. De ő nyolcat élt. Gyémánt végig mellette volt.
Amikor az utolsó napok elérkeztek, Mária már nem tudott felkelni. Egy este gyenge hangon megszólalt:
– Apa, szeretném, ha mindig emlékeznél rám…
Levette apró aranygyűrűjét, amelyet Vera ajándékozott neki. Megpróbálta a kutyus nyakörvére erősíteni, de a kezei már remegtek.
– Segítesz nekem, apa?
Hermann lehajolt, és rögzítette a gyűrűt a kutya nyakörvén.
– Így mindig veled maradok – suttogta Mária.
Hermann nem válaszolt. Félrefordult, hogy ne lássa senki a könnyeit.
Mária nem sokkal később elment.
Gyémánt még napokig feküdt az ágy mellett, mozdulatlanul. Aztán egy éjjel eltűnt.
Hermann és Vera heteken át keresték. Sehol nem találták.
Végül Hermann úgy döntött, hogy a lánya emlékére nevezi el az üzletét.
Ezért lett a zálogház neve „Gyémánt”. Nem a drágakövek miatt. Hanem egy kislány miatt, akinek a szeme éppen úgy ragyogott, mint a hófehér kis kutya bundája.
És amikor Hermann belépett az üzletébe, mindig tudta, hogy bár Máriát elvesztette, a története sosem ér véget.