54 éves vagyok. Tapasztalt, megfontolt és tudatos nő. 26 év házasság után egyszer csak ráébredtem: nem kell, hogy beletörődjek valamibe, ami már rég nem rólam szólt.
Nem vágtam bele meggondolatlanul. Nem egyik napról a másikra döntöttem. Megvártam, amíg a fiam beiratkozik az egyetemre, elköltözik, elindul a saját útján. Aztán csendesen, minden dráma nélkül összepakoltam… és eljöttem.
Volt egy kis lakásom, amit még anyámtól örököltem. Régebben úgy terveztük, hogy majd a fiunk kapja, de akkor úgy éreztem: most először az én időm jött el. Ő majd megoldja. Én pedig végre úgy élhetek, ahogyan mindig is vágytam: szabadon, önazonosan.
Az első hónapok furcsák voltak. A csend, a magány… és mégis, valami különös könnyedség is. A volt férjem megpróbált visszahódítani, nosztalgiázott, ígérgetett, de én már nem akartam visszabújni egy régi, szűk keretbe. Nem volt többé kedvem szűkre húzott határok közt élni.
Elkezdtem felfedezni a világot magam körül. Megtanultam, hogyan legyek egyedül és boldog. Megtanultam újra önmagamra figyelni. És ami a legfontosabb: újra érezni, hogy nő vagyok.
Amikor a barátnőim meghallották, hogy ismét randizni kezdtem, csak csóválták a fejüket.
— Komolyan? Most, ebben a korban? — kérdezték értetlenül.
— Igen. Mert nem a kor számít, hanem az, hogyan érzem magam a bőrömben — válaszoltam.
Aztán jött Viktor. A szomszéd. Néha összefutottunk a parkban, röviden beszélgettünk, aztán egyre hosszabban. Kellemes társaság volt, figyelmes hallgató. A tekintete lassan melegebb lett, a hangja lágyabb. Végül meghívott vacsorázni.
Én úgy döntöttem, hogy hozzám jön. Azt akartam, hogy lássa, mit tud egy önálló nő az asztalra tenni. Szó szerint és átvitt értelemben is. Elegáns vacsorát főztem, gyertyákat gyújtottam, a kedvenc ruhámat vettem fel. Izgultam, de jólesően.
Pontban hétkor csengetett. Ajtót nyitottam – és meghökkentem.
Ott állt. Egyedül. Se virág, se egy tábla csokoládé. Még egy apró gesztus se.
– Tényleg semmit nem hoztál? – kérdeztem csendesen.
– Miért, mit kellett volna? Már nem vagyunk gyerekek – vont vállat.
– Pontosan. Ezért. Viszlát. – És becsuktam az ajtót.
Utána percekig csak álltam ott. Dühösen, csalódottan… és mégis határozottan. Mert megtanultam: ha valaki már az első alkalommal sem tisztel meg figyelmességgel, az később sem fog. Ha nem lát bennem nőt, partnert, értéket, akkor csak egy kényelmes beszélgetőtárs vagy házi szakács maradok számára.
Viktor ezután megsértődött, és a környéken azt kezdte terjeszteni, hogy beképzelt vagyok, és úgyis egyedül fogok meghalni. Lehet. De ha választanom kell, inkább egyedül, mint rossz társaságban.
Lehet, hogy egyszer majd megismerkedem valakivel, aki igazán lát engem. Aki nemcsak az arcomat nézi, hanem a lelkemet is. Vagy talán ilyen férfiak már nem is léteznek?
Nem tudom. De egyet biztosan igen: jobban szeretek egyedül lenni, mint valakivel, aki mellett még magányosabbnak érzem magam.