Miután a nagyapám elhunyt, az ágya alatt rábukkantam egy naplóra, és amikor beleolvastam, a fájdalom annyira mélyen érintett, hogy hosszú ideig nem tudtam abbahagyni a sírást.

Advertisements

A nagyapám halála után rám maradt az a régi ház, amelyben a gyerekkoromat töltöttem. Ez az otthon nem csupán egy épület volt számára, hanem az élete egyik legfontosabb darabja – az öröksége, a büszkesége és a menedéke.

Amikor megtudtam, hogy mostantól az én nevemen van, különféle érzések kavarogtak bennem. A veszteség fájdalma keveredett azzal az örömmel, hogy megőrizhetem az emlékét, ugyanakkor egyre erősebbé vált bennem a kíváncsiság is.

Advertisements

Gyerekkoromban a nagyapám mindig azt mondogatta: „Ne nyúlj az ágyamhoz!” Soha nem magyarázta meg, miért, én pedig nem mertem ellenszegülni. Mindig is rejtély övezte ezt a kérést, de most, hogy már nem volt itt, végre elhatároztam, hogy megfejtem a titkát.

Amikor odaálltam az ágy mellé, rengeteg emlék rohant meg. Felidéztem, hányszor lestem be titokban a szobájába, és figyeltem, ahogy gondosan megigazítja az ágyneműt. De most, először az életemben, úgy döntöttem, hogy megtudom, mit rejtegetett.

Óvatosan felemeltem a nehéz matracot, és szinte azonnal észrevettem egy kis borítékot, amely a fa aljára volt ragasztva. A papír megsárgult, látszott rajta az idő nyoma, de a pecsét érintetlen volt, mintha a nagyapám különösen fontosnak tartotta volna, hogy senki se nyissa ki idő előtt.

A kezem remegett, amikor óvatosan felbontottam. Egy apró naplót találtam benne, néhány fekete-fehér fényképpel és régi újságkivágásokkal. Amikor kinyitottam a naplót és beleolvastam, a szívem hevesen dobogni kezdett.

A nagyapám szinte minden nap írt bele, de ami igazán megdöbbentett, azok a levelek voltak. Minden egyes szó nekem szólt.

„Drága unokám, ha ezt olvasod, akkor már nem vagyok veled ezen a világon. De tudd, hogy mindig ott leszek melletted – a szívedben, minden lépésedben. Te voltál az életem legnagyobb ajándéka, miután elvesztettem a szüleidet. Mindig igyekeztem a legjobb nagyapa, apa és támasz lenni számodra. Ha valaha hibáztam, kérlek, bocsáss meg…”

A könnyeim végigcsorogtak az arcomon, de még nem volt vége. A következő sorok még mélyebben megérintettek.

„Emlékszel, amikor rákérdeztél, miért nem engedem, hogy hozzányúlj a matracomhoz? Akkoriban nem tudtam elmondani neked az igazságot. De most eljött az idő. A matrac alatt megtalálod azt, ami a legfontosabb számomra. Neked szántam, hogy amikor már nem leszek, új életet kezdhess…”

Egy mély levegőt vettem, és kinyitottam a matrac alatt megbúvó kis rejtett fiókot. Egy kis fa doboz lapult benne. Óvatosan felnyitottam, és amit ott találtam, attól elakadt a lélegzetem.

A dobozban gondosan összehajtogatott pénzkötegek voltak, régi ruhadarabokba csomagolva. A tetején egy lánc feküdt, szív alakú medállal, amelyben egy közös fényképünk volt a nagyapámmal.

Még egy boríték is volt benne, benne egy levéllel:

„Minden fillért neked tettem félre, amióta beléptél az életembe. Azt akartam, hogy legyen egy esélyed. Hogy valóra váltsd az álmaidat. Építsd meg azt, amiről mindig beszélgettünk, amikor a verandán üldögéltünk. Tedd meg mindkettőnkért.”

Ebben a pillanatban megértettem, hogy a nagyapám egész életében engem helyezett előtérbe. A ház, a pénz, a medál – mindez az ő szeretetének és törődésének bizonyítéka volt. Csendben áldozott fel mindent, hogy nekem egy jobb jövőt biztosítson. És most az én feladatom volt, hogy megvalósítsam az álmát.

Advertisements

Leave a Comment