Idősebb koromban egyre gyakrabban eszembe jutnak a gyermekeim, de soha nem felejtem el, hogyan bántak velem az évek során.
Amikor a férjem elhagyott egy fiatalabb nőért, a gyermekeim az ő oldalára álltak. Nem volt nehéz döntés számukra, hiszen az apjuk egy nagyvállalat elismert vezetője volt, befolyásos ember, akinek a támogatása számukra előnyösebbnek tűnt. Az én szerepem lassan háttérbe szorult, míg végül teljesen eltűnt az életükből. Nem voltak kíváncsiak rám, nem kerestek, nem kérdeztek felőlem. Egyedül maradtam.
Az évek teltek, én pedig próbáltam feldolgozni ezt a fájdalmat. A gyermekeimről csak közös ismerősök révén hallottam, miközben apjukkal és annak új feleségével élvezték az életet. Elegáns éttermekben vacsoráztak, utaztak, fontos eseményeket szerveztek, míg én magányosan éltem a régi lakásomban, távol a világuktól.
Egy idő után úgy döntöttem, hogy nem fogok többé a múltba kapaszkodni. Külföldre mentem dolgozni, és ez az első alkalom volt hosszú évek után, amikor valódi szabadságot éreztem. A kemény munka meghozta az eredményét: sikerült annyi pénzt félretennem, hogy amikor visszatértem, felújíthattam a lakásomat, új bútorokat és berendezéseket vásároltam, és gondoskodtam arról is, hogy az időskoromra ne legyenek anyagi gondjaim.
Közben a gyermekeim saját családot alapítottak. Tudtam róluk, hallottam a nagy esküvőkről, a gyermekeik születéséről, a boldog eseményekről, amelyekből kimaradtam. Nem hívtak meg, nem számoltak velem. Aztán egy nap hír érkezett: a volt férjem szívrohamot kapott és meghalt. Az egész vagyonát az új feleségére hagyta, a gyermekeim pedig egy fillért sem örököltek.
És ekkor hirtelen újra eszükbe jutottam. Megjelentek az ajtómban, kedvesen érdeklődtek, hogyan érzem magam, kis ajándékokat hoztak. Tudtam, hogy mindennek oka van.
Mostanában a lányom egyre gyakrabban hozza szóba, hogy talán ideje lenne foglalkoznom a végrendeletemmel, előre gondolkodni a jövőről. A kisebbik unokám, aki nemrég házasodott meg, a minap meglátogatott.
– Nagymama, nem érzed magad egyedül ebben a nagy lakásban? – kérdezte, látszólag őszinte érdeklődéssel.
– Nem, nagyon jól megvagyok – válaszoltam nyugodtan.
– Ez a lakás óriási, biztosan nehéz takarítani. Talán én és a férjem beköltözhetnénk hozzád. Neked is könnyebb lenne, és nekünk is nagy segítség, nem kellene lakbért fizetnünk.
Elmosolyodtam. Nyilvánvaló volt, hogy mire megy ki a játék.
– Ki mondta, hogy nem kellene lakbért fizetni? – kérdeztem kedvesen. – Jó kedvezményt adok nektek.
Az unokám arca elárulta a meglepetést. Nem erre számított. Azt hitte, hogy kinyitom az ajtót, és örömmel felajánlom nekik az otthonomat. De nekem más tervem volt.
Már évekkel ezelőtt megírtam a végrendeletemet, amelyben világosan szerepel, hogy halálom után a lakásomat eladják, és az abból befolyt összeget beteg gyermekek gyógykezelésére ajánlják fel.
Amikor a lányom erről tudomást szerzett, nem rejtette véka alá a felháborodását. Dühösen hívott fel, és azzal vádolt, hogy elrabolom az unokáim jövőjét. A fiam sem maradt el mögötte, ő már óvatosabban közelített, finoman utalva arra, hogy szívesen gondoskodna rólam. De a hirtelen jött „szeretetük” nem hatott meg.
Most, 72 évesen, jó egészségben és teljes megelégedéssel élem az életem. Nem felejtettem el, hogyan bántak velem, és nem engedem, hogy újra kihasználjanak.
Te mit tennél a helyemben? Megengednéd, hogy az unokád nálad lakjon?