Attól tartva, hogy senki sem fog feleségül venni, anyám arra kényszerített, hogy egy mosogatónőhöz adjunk feleségül egy hároméves lányát. Az esküvő napján, amikor felvettem a menyasszonyt, anyám hirtelen a földre esett – és én megdöbbentem, hogy ki fog kijönni…
Tíz éven át anyámnak egyetlen félelme volt:
„Negyven éves vagy, Miguel. Ha most nem házasodsz meg, egyedül öregszel meg!”
A Manila melletti kis barangayunkban Miguelként ismertek, vízvezeték-szerelőként és villanyszerelőként – sötét hajú, csendes és nem túl jóképű voltam.
Valahányszor házasságról volt szó, a szomszédok ezt mondták:
„Ó, de nehéz feleséget találni.”
Hozzászoktam az egyedülléthez, míg egy napon anyám azt nem mondta:
„Van egy nő a sarkon, Maria. Kedves, csendes, szorgalmas. Van egy hároméves fia, de jó gyerek. Hozzá menj feleségül, gyermekem. Ne válassz.”
Én csak csendben maradtam.
Nem szerettem, de sajnáltam idős anyámat.
Csak ketten voltunk otthon.
Így hát beleegyeztem. Ha nem magamért, akkor anyámért.
Az esküvői előkészületek egyszerűek voltak. Anyám nagyon boldog volt, még a szomszédoknak is dicsekedett:
„A leendő menyem szegény, de tisztelettudó és szorgalmas.”
Elérkezett az esküvő napja.
A nap perzselően forrón égett, mintha a bőrömet égetné. Csak egy bérelt kabátot viseltem, a csokrot tartó kezem még mindig remegett. A konvoj megállt egy régi ház előtt Quezon Cityben.
Anya megkérdezte:
„Miért nem látom a hároméves fiát? Mindig magával viszi, bárhová is mosogat.”
Azt is mondtam, hogy talán a nő családja elrejtette, hogy az emberek ne beszéljenek róla. Anya bólintott, láthatóan megkönnyebbülten.
Kint álltam, nehéz mellkassal. Fogalmam sem volt, hol fog véget érni ez az esküvő. Amikor elkezdődött az esküvői zene, és a menyasszony lejött a lépcsőn, hangos puffanás hallatszott mögöttem – anya elesett!
Mindenki pánikba esett. Odamentem hozzá, de láttam, hogy bámul, tátott szájjal, remegő kézzel, előre mutatva.
Amikor megfordultam, megálltam – testem merev volt, hideg verejték folyt rajtam.
Az előttem álló nő már nem az az egyszerű mosogatónő volt, akit a menzáról ismertem.
Már nem régi ruhákat és papucsokat viselt. Ehelyett fehér menyasszonyi ruhát viselt, nyaka, keze és haja tele volt arany ékszerekkel – csillogtak a napon.
A rokonaink suttogva mondták:
„Hű, csak egy mosogatógép, de gazdagnak tűnik?”
Még a lány családja is meglepődött:
„Lehet, hogy a srác családja gazdag, csak nem feltűnő!”
Ekkor kijöttek a menyasszony szülei – barongokban és elegáns ruhákban, nyugodt modorban, szeretetteljes mosollyal:
„Jó reggelt, barátaim. Ma nektek adjuk a legkisebb gyermekünket.”
Anya elmosolyodott, de hirtelen egy hároméves kisfiú odaszaladt, átölelte a menyasszony ruháját, és felkiáltott:
„Húgom, vigyél magaddal!”
Mindenki megdöbbent. Mindenki azt hitte, hogy a lány fia. De a menyasszony anyja elmosolyodott, és elmagyarázta:
„Ő is az én fiam. Ő a legkisebb. Közel áll a húgához, szóval bárhová megyünk, velünk akar jönni. Tavaly nyáron a húgával elment segíteni mosogatni az unokatestvérünk kávézójába.”
Mindenki nevetett – kiderült, hogy tévedtünk.
Az esküvő boldogan telt el. Tele volt nevetéssel és örömmel.
Azt hittem, csak azért megyek férjhez, hogy boldoggá tegyem anyukámat, de végül egy kedves, gyönyörű feleséget kaptam, akinek aranyból volt a szíve.
Szóval ne féljetek, ha későn házasodtok.
Néha a megfelelő ember jön – még akkor is, ha negyvenesek vagytok.