Szófia sosem felejtette el azt a napot, amikor először lépett be a Lazúrba.
Nem a fények, nem a szarvasgomba-illat, hanem a csend miatt – az a fajta csend, ami csak ott létezik, ahol a hatalom nem szólal meg, mert már mindenki tudja, mit akar.
A Lazúr nem étterem volt, hanem színpad. A pincérek a díszletek, a vendégek a közönség, a menedzser pedig a karmester.
És Szófia, a harmadik napon, még csak statiszta volt ebben az előadásban.
A múltja nem hagyta békén.
Amikor éjjelente a személyzeti szobában ült, hallgatta, ahogy a mosogatók zúgnak, és elképzelte, hogy az a monoton zaj elmos mindent: a férfit, aki elhagyta, a bírósági papírokat, az üres gyerekszobát.
Csak Eliás maradt a fejében, a kisfia, akiért minden reggel felkelt. Akiért elhitte, hogy van miért maradnia a fényben, még ha az kegyetlenül hideg is volt.
Egy este, miközben a tálcát polírozta, meghallotta a menedzser hangját:
– Szófia, ma este különleges vendégeink lesznek. Gromov Antal érkezik.
A név, amit a dolgozók csak suttogva ejtettek ki, mintha magát az ördögöt idéznék.
– Nem akarok hibát – tette hozzá a nő, akinek az arca feszes volt, mint egy maszk. – Te leszel az asztaluknál. Ne feledd: itt egyetlen rossz mozdulat is állásodba kerülhet.
—
Gromov pontosan érkezett.
Fekete autók gördültek az étterem elé, s az ajtón belépve azonnal megváltozott a levegő. Mintha minden oxigén neki engedelmeskedne.
A férfi mozdulatai kimértek voltak, tekintete, akár a jég – áttetsző és veszélyes.
Szófia belül reszketett, de a felszín sima maradt.
Ahogy töltötte a bort, észrevette, hogy Gromov őt nézi. Nem úgy, mint egy pincérnőt, hanem mint valakit, akit már látott.
De az lehetetlen volt.
– Hogy hívják? – kérdezte Gromov, miközben a poharában megforgatta a bort.
– Szófia, uram.
A férfi szeme egy pillanatra megvillant.
– Szófia… érdekes név. Azt jelenti: bölcsesség. – A hangja halk volt, de a levegőben megfagyott tőle minden.
Az este feszült maradt. Gromov és a keleti üzletfelei halk nyelven beszéltek, nevetésük pedig olyan volt, mint a kés sikolya.
Aztán hirtelen, váratlanul, Gromov megszólalt:
– Jöjjön ide, Szófia.
A nő odalépett.
A férfi lehajolt, és valamit a fülébe suttogott – de a szavak nem voltak magyarul. Csak annyit értett: *„ne félj”*.
Mindenki meglepetten nézett. Gromov elmosolyodott, de ezúttal másképp. Nem hidegen – inkább szomorúan.
– Ön emlékeztet valakire, akit régen elveszítettem – mondta, majd visszafordult a vendégeihez. – Kérem, hagyjanak magunkra pár percre.
A többiek kelletlenül felálltak.
A zene ismét szólt, halk és távoli dallamként.
—
– Maga… ismer engem? – kérdezte Szófia bizonytalanul.
– Nem biztos. De a tekintete… – Gromov szeme szinte átfúrt rajta. – Volt egyszer egy lány, aki hozzám hasonlóan mindent elveszített. A feleségem. Meghalt… tíz éve. Azóta próbálom megérteni, miért tűnt el úgy, mintha sosem létezett volna.
Szófia dermedten állt. A férfi hangja, a mondatai – mintha egy ismeretlen múlt kapuit feszegetnék.
– Elnézést, uram, én…
– Várjon. – A férfi kivett a zakója zsebéből egy gyűrött fényképet. Egy nő volt rajta, fiatal, mosolygós – de nem az a mosoly volt, amit Szófia ismert.
– Ez… az anyám – lehelte.
A világ hirtelen összezuhant körülötte.
Gromov arca megfeszült.
– A maga anyja? Lehetetlen.
– De ez… ez a nyaklánc, látja? – Szófia a torkához kapott. – Ezt tőle kaptam, amikor még kislány voltam. Ugyanez van a képen.
A férfi hátralépett, mintha ütés érte volna.
– Nem… ez nem lehet. A feleségem évekkel ezelőtt eltűnt, és… azt mondták, soha nem szült gyermeket.
A nő szeme megtelt könnyel.
– Azt mondták, meghaltam. Vagy hogy soha nem léteztem. De az anyám mindig azt mondta, hogy az apám elhagyta őt, mert félt valamitől… valami olyantól, amit soha nem mondhatott el.
Gromov tekintete ekkor megtört.
– Maga az én lányom.
—
A Lazúr falai mintha megremegtek volna. A csend szinte elevenné vált.
A nő hátratántorodott, a tálca leesett, és az üvegcsörömpölés végigfutott a termen.
A vendégek visszatértek, értetlenül néztek, de Gromov csak egy dolgot mondott halkan, szinte önmagának:
– Ennyi év… és egy pohár bor kellett, hogy megtaláljam, akit elvett tőlem a világ.
Szófia szeme könnyben úszott. Nem tudta, mit érez – dühöt, fájdalmat, vagy megkönnyebbülést.
Gromov kinyújtotta felé a kezét, de ő hátralépett.
– Maga… megvette ezt az éttermet, ugye? Azt mondják, a Lazúrban semmi sem történik véletlenül.
– Igen – válaszolta a férfi. – Mert reméltem, hogy egyszer valaki betéved, aki emlékeztet rá. De sosem gondoltam, hogy maga lesz az.
– Ha tényleg az apám – mondta Szófia, a hangja remegve –, akkor tudnia kell, mit jelentett nekem egyedül felnőni. És most azt várja, hogy elfogadjam, hogy mindez… sors volt?
Gromov szeme lehunyódott.
– Nem várok semmit. Csak azt, hogy adjon egy esélyt.
– Egy esélyt? – Szófia keserűen nevetett. – Eddig is minden napot úgy éltem, mintha ez lenne az utolsó. Nem kell több sors, több esély. Csak szabadság.
A nő levette a kötényét, és az asztalra tette.
– Nem vagyok többé az új pincérnő. És nem vagyok többé a múlt lánya sem.
A férfi nézte, ahogy elindul a kijárat felé.
Senki nem állította meg.
Csak a szél suhant végig utána, mint egy halkan feloldozó ima.
—
Másnap reggel a Lazúr bezárt.
A hírek szerint Gromov Antal minden részvényét eladta, és elhagyta az országot.
Senki sem tudta, hová ment.
Szófia pedig új kávézót nyitott a város szélén, „Eliás” néven.
A falon egyetlen fénykép függött: egy tengerparton álló nő és egy kisgyermek – háttal a kamerának.
A kép alatt apró betűkkel ez állt:
**„Van, amit csak akkor találsz meg, ha végre elengeded.”**