Karácsony előestéje volt. A fahéj és a szegfűszeg illata úgy lengte be a házat, mint egy régi, el nem mondott ima. A fények melegen pislákoltak, de a konyhában bennem valami hideg nőtt. Éreztem, hogy ez az este más lesz.
Egy pillanatra kinyitottam az ablakot, hadd jöjjön be egy kis friss levegő — és akkor meghallottam őket.
Odessa hangja, éles és szinte gúnyos, átszelte az udvart:
— El sem hiszem, hogy ezzel a lúzerrel töltjük a karácsonyt.
Anyám válasza olyan hidegen csendült, hogy az ablakpárkány is megdermedt:
— Csak amíg kifizeti a házfelújítást.
A nővérem nevetett.
— Akkor sietnie kell. A végén még az ő részét is elviszem.
Becsaptam az ablakot. A hangjuk elhalt, de a szavak belemartak a levegőbe. Megtöröltem a kezem, mosolyt erőltettem magamra, és visszatértem a vacsorához. Ha játékot akarnak, hát játékot kapnak.
Három nappal később, december 28-án, a ház makulátlan volt. A falakat én festettem, a díszeket én válogattam, minden szaloncukor szimmetrikusan lógott. Az én kezem munkája, az én pénzemből. A karácsonyom.
Csak egy dolog hiányzott: a bizalom.
A légcsatornán keresztül újra hallottam őket — anya és az a férfi, Brandt. Hangjuk tompán visszhangzott a falban, mint valami rossz álom.
— Miután a konyha elkészül, a tulajdoni lapot átvisszük a nevemre.
— Ő nem való a családba, Brandt.
A torkom elszorult. A „családi barát,” aki hónapok óta körülöttünk sündörgött, valójában az anyám szeretője volt. És ők együtt tervezték, hogy kiradíroznak az életükből — és a házból is, amelyet én építettem újjá.
A következő napokban csendben dolgoztam. Mosolyogtam, sütöttem, főztem — miközben minden mozdulatom mögött új terv született.
Megszereztem a bankszámlakivonatokat. A „jótékony alapítvány,” ahová anyám pénzt utalt, valójában Brandt hamis szervezete volt. Egy ügyvéd is megerősítette: a ház papíron az anyám nevén van. Én csak finanszíroztam a családi díszletet.
Ekkor döntöttem el: nem bosszút akarok, hanem igazságot.
A nappali mennyezetébe minikamerát szereltem, a kandalló fölé rejtett mikrofonnal együtt. Tudtam, mikor jönnek haza, mikor beszélnek, mikor tervezik a következő lépést. Az „igazságot” maguk mondják majd ki.
Odessa születésnapja. Január 4.
Az asztalon fényes gyertyák, kristálypoharak, arany szalvéták. Brandt ott ült anya mellett, karját az övé köré fűzve. A szemükben az a fajta biztonság csillogott, amit a hazugság ad: a hit, hogy senki sem tud semmit.
Felálltam. A borosüveg csilingelt a kezemben, miközben egy apró bársonytasakot tettem az asztal közepére.
— Mielőtt felvágnánk a tortát, — mondtam halkan, — szeretnék pár ajándékot átadni.
A levegő megfeszült.
Elsőként lejátszottam a hangfelvételt: anyám és Brandt beszélgetését arról, hogyan „tisztítják” a számlákat. A hangja remegett, mikor felismerte magát.
Másodiknak jöttek az e-mailek — Odessa és Brandt részletes üzenetváltása arról, hogyan írassanak velem alá egy „felújítási kölcsönt,” amit valójában soha nem láttam.
Harmadik ajándék: a számlák, a banki bizonylatok, az ügyvéd levele.
A csend, ami ezután következett, élesebb volt, mint bármelyik szitok. Odessa arca elsápadt, anyám keze remegett. Brandt csak ült, az állkapcsa megfeszült.
— Ez mind te vagy, — mondtam nyugodtan. — Én csak megmutattam, mennyit ér az igazság, ha nem rejtegetik.
Odessa felpattant.
— Te őrült vagy! A saját családodat akartad tönkretenni?
Felnevettem.
— Nem, Odessa. Csak végre nem engedtem, hogy ti tegyétek meg.
Azt hitték, ez a végjáték. De ez csak a második felvonás volt.
Másnap reggel megjelent a rendőrség. Nem én hívtam őket. A rendszer, amit a kamerákhoz telepítettem, automatikusan feltöltötte az összes bizonyítékot a felhőbe — és egy ügyvédi irodának továbbította, ha a jelszót beírják. A jelszó? „Család.”
Amikor Brandt az este dühében nekiesett a laptopomnak, próbálta törölni a fájlokat — és ezzel aktiválta a feltöltést.
Anyámat sikkasztás és pénzmosás gyanújával kihallgatták. Brandt ellen csalás és okirathamisítás miatt indult eljárás. Odessa… Odessa összeomlott.
Két hónappal később eladtam mindent, ami maradt: a bútorokat, a függönyöket, még a karácsonyi díszeket is. A ház üresen állt, mikor utoljára körbenéztem. A falakon még ott csillogott a festék, amit a saját kezemmel vittem fel — a színek most hidegek voltak, mint a hó.
A pénzt, amit visszaszereztem, egy alapítványba utaltam: Nagyanyám nevére. Ő volt az egyetlen, aki valaha azt mondta, elég vagyok úgy, ahogy vagyok. Az alapítvány árva lányok tanulmányait támogatja. Mert ha nekem senki sem segített, talán én segíthetek másnak.
Tavasz lett. Egy kávézóban ültem, mikor valaki megérintette a vállam. Apám volt az. Soványabb, megtörtebb, de a szemében melegség.
— Nem tudtam semmit, — mondta. — Esküszöm, ha tudom, megállítom őket.
Bólintottam.
— Nem kellett volna megállítani őket. Csak látni akartam, ki marad, amikor minden leég.
Elmosolyodott.
— És most? Hová mész?
— Oda, ahol újra lehet kezdeni.
Elővettem a repülőjegyet. Koppenhága. Egy ösztöndíj, amit magamnak szereztem.
Apám sokáig nézett, majd halkan megszólalt:
— Tudod, mit mondott Brandt, amikor letartóztatták?
Megráztam a fejem.
— Azt, hogy te mindent előre tudtál. Hogy végig csak játszottál velük.
Felnéztem rá.
— Nem játszottam. Csak megtanultam tőlük a szabályokat — és végre én osztottam a lapokat.
Mielőtt elindultam, még egyszer visszamentem a házhoz. A kertben, ahol régen az almafa állt, a földből előbukkant valami fénylő — egy ezüst csillagdísz, amit gyerekkoromban készítettem. A hátulján nagyanyám kézírása:
„Ne feledd, kislányom, az igazi fény nem ég ki, csak új helyet keres.”
Zsebembe tettem, és elindultam. A repülőtéren, mikor a kapuhoz értem, megfordultam még egyszer.
A múlt ott maradt, a hóval betemetve. De a játéknak vége volt.
És ha valaki most megkérdezné, mit mondtam azon az estén, mielőtt elmentem?
Azt az egy mondatot, amitől mindenki elnémult?
Csak ennyit:
„Boldog karácsonyt — végre magamnak.”