Alborada városa poros szélben született és pletykákból élt. A dombok közé szorult településen az emberek jobban ismerték egymás bűneit, mint a saját imáikat. Ott, ahol minden ajtó nyikorgása hír volt, és minden szó ítélet, én – Isabela Ramos – már huszonkét évesen elítéltnek számítottam.
A szó, amely rám tapadt, mint a por a verejtékes bőrre, az volt: meddő.
Anyám, Elodia, soha nem mondta ki, de a szemében minden nap ott égett a vád. A piacon az asszonyok félhangon ejtették ki a nevem, miközben a legjobb zöldséget válogatták, a férfiak pedig csak fintorogtak, mintha a terméketlenség fertőző volna.
A nővérem, Catalina, a pék fiához ment, és már két gyermeke volt – hangos, egészséges fiúk, akik a falu büszkeségévé váltak. Én viszont három éve temettem a férjemet, akit egy hirtelen láz vitt el. A gyász után nem maradt másom, csak a csend, és a tekintetek, amelyek lassan a szégyen szinonimájává tettek.
Morales doktor egyszer megvizsgált – anyám unszolására –, és csendesen annyit mondott:
– Vannak asszonyok, akik nem arra születtek, hogy életet adjanak.
Ez lett a sorsom. Egy mondat, amelyet soha nem kértem, mégis magammal kellett hordoznom, mint egy láthatatlan sebet.
A házunkban azóta is a pénz és a remény hiánya uralkodott. A föld kiszáradt, a kukorica elpusztult, a család adósságai pedig nőttek. Apám, Ricardo, egyre kevesebbet beszélt, egyre gyakrabban ivott. A szemében már nem láttam apát – csak egy férfit, aki számol: ki mit ér.
Aztán egy este, miközben az asztal fölött megült a füst és a feszültség, ledobta az „ajánlatot”:
– Marco, a hegyek embere, feleséget keres. Tudja, hogy… milyen vagy. Azt mondta, nem kell neki gyerek.
A falat a számban megkeményedett.
– Ajánlatot? – kérdeztem rekedten.
– Jó alku – mondta anyám hidegen. – Elengedi az adósságunkat, ad két kecskét és bőröket. Nem rossz csere, Isabela.
A „csere” szóval mindent elmondott.
Másnap hajnalban már úton voltam. Marco jött értem. Magas, hallgatag férfi volt, szemeiben valami különös nyugalom ült – és valami mély, fekete gyász.
A hegyi levegő más volt, mint Alboradában. Tisztább, de élesebb is. A kunyhó, amelyhez vitt, kicsi volt, de rendezett. Nem szólt sokat, csak ennyit:
– Itt nincs szóbeszéd. Csak csend.
A napok lassan teltek. Marco dolgozott a földön, én főztem, takarítottam, a csendet figyeltem. Este néha leültünk a tűz mellé, s ő bort ivott, én teát. Nem kért semmit, nem érintett meg – és én először éreztem azt, hogy a magányom mellett is lélegezni tudok.
Egy este, mikor az eső a tetőt verte, megkérdeztem:
– Miért nem akarsz gyereket?
Marco hosszú ideig hallgatott, majd megszólalt:
– Volt feleségem. Fiam is. A hegy megölte őket. Hóvihar. Azóta a házban csak csendet tűrök.
Többet nem mondott, én pedig nem kérdeztem. De attól az estétől valami megváltozott. Már nem éreztem magam cserének. Inkább két elveszett léleknek, akik ugyanazt a sebet hordják – csak más néven.
Télre a hó beborította a világot. A kunyhó falai recsegtek, a kályha szüntelenül izzott. Egy este, mikor Marco nem tért haza, aggódva indultam utána az erdőbe. A sötétben megtaláltam – a földön feküdt, vér a halántékán. Egy vad megsebezte.
Napokig ápoltam. Forró vizet, borogatást, teát adtam neki. Amikor lázálomban halkan szólongatott, mindig ugyanazt a nevet mondta: „Elena.”
De ahogy felépült, nem Elena volt többé a szemében. Hanem én.
Tavaszra a hegy új színt kapott. A fák rügyet bontottak, a folyó megtelt vízzel. A kunyhóban pedig, valahogy, hangtalanul, élet költözött. Marco rám mosolygott, amikor dolgozni indult, én pedig virágot tettem az asztalra.
És egy nap, mikor a napfény áttört a felhőkön, valami különöset éreztem. Szédülést, hányingert. Először azt hittem, a hegyi levegő teszi. De aztán a testem kezdett beszélni – oly módon, ahogy soha nem tette.
Amikor Morales doktor végül felért hozzánk, csak bólintott, majd rám nézett:
– Gratulálok, Isabela. Hét hetes.
Nem hittem neki. Sírtam. Nevettem. Az évek megaláztatása, a kimondott és kimondatlan ítéletek mind összetörtek bennem.
Marco először csak nézett rám, aztán letérdelt. Megfogta a kezem, és azt mondta:
– A hegy visszaadta, amit elvett.
De Alborada nem felejtett.
Ahogy a hír lejutott a faluba, először hitetlenkedés, aztán pletyka, végül harag támadt. A nők azt suttogták: „Boszorkány.” A férfiak a kocsmában azt mondták, ilyen nincs, csak varázslat árán.
Anyám a templomban térdelt, és imádkozott – nem értem, hanem ellenem. Catalina pedig gúnyos mosollyal járta a piacot, mondván, „a meddő húgom megfogant a halál fiától.”
De én nem törődtem velük.
A gyermek lassan nőtt bennem. Minden mozdulata, minden álmatlan éj újra megtanított élni. Aztán egy augusztusi hajnalon eljött a pillanat. A szülés nehéz volt, hosszú, de amikor a kicsi felsírt, a hegy visszhangzott tőle, mintha maga a természet is ünnepelné.
Fiú lett. Marco nevét viselte.
A boldogság azonban nem tartott sokáig. Két nappal később egy ismeretlen férfi érkezett a kunyhóhoz. Egy levelet hozott Alboradából – Ramiro hitelezőtől.
„Az adósságot újra megnyitottuk. Az alku érvénytelen. A férfi, akit eladtunk, már nem tartozik hozzátok.”
Marco elolvasta, majd elnézett a távolba.
– Vissza akarnak vinni téged – mondta halkan. – A kecskékért és a pénzért.
– Nem megyek – feleltem.
Másnap hajnalban elindultam lefelé a faluba. A karomban a gyermekem, a szívemben a düh. Az emberek némán néztek, ahogy végigmentem a téren. A templom előtt megálltam, és hangosan szóltam anyámhoz, aki a lépcsőkön állt:
– Nézd meg, mit nevezel átoknak, anya. Nézd meg, mit adott vissza az ég!
Az asszonyok döbbenten néztek, az egyik keresztet vetett.
De Elodia nem szólt semmit. Csak térdre esett, s arcán először láttam könnyet.
Amikor visszatértem a hegyre, a kunyhó ajtaja tárva volt. Marco a küszöbnél állt, kezében egy levelet.
– Ki járt itt? – kérdeztem.
– A pap – mondta. – Áldást kért a gyermekre.
A levélben csak egy mondat állt, Marco kézírásával:
“Az élet néha a legkopárabb földből hajt ki. Köszönöm, hogy megtanítottál hinni benne.”
A naplementében álltunk, én, a meddőnek hitt asszony, a karomban a fiam, mellettem a férfi, akit egykor csupán adósságért kaptam. A szél a hajamba kapott, és a távolból Alborada harangja szólt.
A hangja már nem ítélet volt. Hanem tanúság.
Mert azon a hegyen, ahol az életet sosem várták –
a csoda mégis megtörtént.