A férjem, Evan, három hete halt meg. Legalábbis mindenki ezt mondta. A halotti bizonyítvány, a temetés, a fekete ruhák — minden azt kiáltotta, hogy vége.
De a szívem valahol mélyen tiltakozott. Mintha valami nem stimmelt volna.
A baleset éjjel történt, amikor egy vihar végigsöpört a part menti úton. A rendőrség szerint a kocsija kisodródott, átszakította a korlátot és a szakadékba zuhant. A holttestet alig lehetett azonosítani.
Én mégis minden este felriadok, mert hallom a motor zúgását, a garázsajtó nyikorgását. És azt a halk füttyöt, amit Evan mindig eleresztett, amikor belépett a konyhába.
Aznap este, amikor az üzenet megérkezett, Oliver már aludt. Kimerült volt. Az új gyógyszerei megviselték, és egész nap lázas volt. A fáradtságtól remegő kezekkel kapcsoltam be a telefonomat, amikor a képernyőn megjelent a név:
Evan.
A levegő kiszorult a tüdőmből.
A képernyőn csak egy szó állt:
„Szia.”
Nem tudom, meddig ültem mozdulatlanul, a tekintetem a kijelzőn. Aztán hirtelen valami belülről késztetett: válaszolnom kell.
„Ki vagy?” — írtam vissza.
A három pötty villogni kezdett. Valaki épp gépelt.
„Én vagyok. Ne félj.”
A kezeim elnehezedtek. El akartam dobni a telefont, mégis szorítottam.
„Ez valami beteg tréfa? Evan meghalt.”
Válasz:
„Tudom. És szeretném, ha meghallgatnál.”
A félelem és a düh furcsa elegye futott végig rajtam. Felálltam, kinyitottam a hálószoba ajtaját, és hallgattam. A ház csendes volt, csak az óra kattogott. A telefonom újra rezdült.
„Nem haltam meg, Emily. Segíts. Nem sok időm van.”
Másnap reggel a rendőrséghez mentem.
A fiatal nyomozó, Morales hadnagy, aki az ügyet kezelte, türelmesen végighallgatott.
— Asszonyom, az üzeneteket bárki küldhette. A telefonja eltűnt a baleset után, emlékszik?
— Igen, de… honnan tudna bárki olyan dolgokat, amiket csak ő tudott?
A hadnagy sóhajtott.
— Ezeket az emberek kitalálják. Higgye el, volt már ilyen.
De amikor este újabb üzenet érkezett — egy fotó, amelyen a házunk látszott belülről, mintha valaki az ablakból készítette volna —, már tudtam, hogy ez több, mint tréfa.
„Ne hívd a rendőrséget” — állt a képaláírásban. — „A fiunk veszélyben van.”
Nem aludtam. Csak ültem az ágy szélén, és néztem a gyerekszoba ajtaját.
Hajnalban elindultam a baleset helyszínére. A part menti út még mindig tele volt törmelékkel. A korlátot megjavították, de az út mellett ott állt egy kis fakereszt, rajta Evan neve.
Amikor lehajoltam, hogy megérintsem, valami fémes csillanás vonzotta a tekintetemet: a fűben egy kulcscsomó hevert, rajta a mi házunk kulcsaival — és egy apró, rozsdás USB-kulcs.
A levegő hideg volt, a hullámok morajlottak a szikla alatt.
Hazavittem a pendrive-ot, és betettem a laptopba.
Rajta csak egy mappa volt: OLIVER.
Benne videók, dokumentumok, és egy felvétel, amin Evan beszélt.
A képernyőn fáradtnak tűnt, a haja nedves volt, mintha esőben állt volna.
— Emily, ha ezt nézed, akkor valószínűleg halottnak hiszel. De nem haltam meg. Megpróbáltak megölni.
A háttérben valami fémes nyikorgás hallatszott.
— Az új gyógyszerek, amiket Olivernek felírtak, nem azok, aminek mondják. Egy kísérleti anyag, amivel gyerekeken tesztelnek egy új idegrendszeri kezelést. Találtam dokumentumokat a klinikán, és amikor szólni akartam, rám szálltak.
A videó hirtelen megszakadt.
A szívem vadul vert.
Azon a klinikán dolgozott a város egyik legnagyobb gyógyszercége, és ők finanszírozták Oliver kezelését. Evannek valószínűleg igaza volt.
De ha él, miért nem jön haza?
Aznap este újra üzenet érkezett.
„Emily, ma éjfélkor a régi gyártelepen. Egyedül gyere. A fiunk jövője múlik rajta.”
Nem tudom, miért mentem el. Talán mert még mindig szerettem.
Az eső újra zuhogott, pont, mint azon az éjszakán, amikor elveszítettem. A gyárépület sötéten tornyosult fölöttem.
Bent a félhomályban egy alak mozdult.
— Evan? — suttogtam.
És akkor ő kilépett a fénybe.
Vékonyabb volt, szakállas, a tekintete tele félelemmel és fáradtsággal.
— Nem volt baleset, Emily. A cégnél dolgoztam, amikor rájöttem, mit csinálnak a gyerekekkel. El akartam menekülni veletek. De valaki megtudta. A kocsit szándékosan lökötték le az útról.
— De miért írtál most?
— Mert tudom, hogy nyomozol. És figyelnek téged is.
Valami mozdult mögötte. Fénycsóva, léptek.
— Fussatok! — kiáltotta.
Két lövés dördült. Evan megingott, majd a karjaimba zuhant.
A vér lassan átszínezte az ingét.
— Vidd el a pendrive-ot a sajtóhoz… — suttogta. — …ne hagyd, hogy megússzák.
És akkor elengedte a kezemet.
Egy hét múlva a hír bejárta a világot: a gyógyszergyárat leleplezték, több orvost letartóztattak.
A rendőrség szerint egy „ismeretlen forrásból” kapták meg a bizonyítékokat.
Én tudtam, honnan jött.
Evan halálát végül hivatalosan is „gyilkosságként” sorolták át.
A temetésen Oliver végig a kezemet szorította.
Amikor elhagytuk a temetőt, a nap áttört a felhőkön, és a fiam halkan azt mondta:
— Anyu, nézd, apu mosolyog.
Felnéztem az égre. A felhők közül egyetlen fénysugár vetült a sírra.
A telefonom halkan rezdült a zsebemben.
Képernyő: Evan.
Üzenet:
„Most már szabadok vagytok.”
Váratlan befejezés:
A történet nem természetfeletti — Evan valóban életben maradt, és az utolsó pillanatban feltárta a gyógyszercég bűneit. Az üzenet a halála után is be volt időzítve, hogy eljusson Emilyhez, ha bármi történne vele.
Így teljesítette azt, amit mindig ígért: megvédi a családját, bármi áron.